2006 június 14

Megmondom, mi hiányzik a legjobban, a jó kiadós ölelgetések, meg a napi puszi mennyiség.
Komolyan, minden más nélkül azt hiszem, tudok élni (levegőt, ételt és italt kivéve), de a honvágy nekem azt hiszem, ezt jelenti. Jól elkapni és megölelgetni, meg megpuszilgatni, akiket szeretek és mindenféle szexuális felhang nélkül értem. Azt hiszem, nekem ez a legfontosabb dolog az életemben, nem bírok érintés nélkül élni. Azt hiszem, ha hirtelen elvennék a kezeimet nem is az lenne a legnagyobb baj, hogy nem tudok többé rajzolni, hanem hogy nem ölelhetek senkit többet magamhoz.
Úgyhogy mindenki készüljön fel (Anita és Sasa különösen és Anya és Apa természetesen) hogy két hónapnyi felgyülemlett érintésvággyal kell majd megküzdenie, ha velem találkozik.

Egyébként természetesen remekül érzem magam. Japán és koreai és indonéz ismerősökkel töltöm itt az idő nagyrészét. Mindjárt el is mesélem, milyen jól mulatunk.
Egyrészt Ida (indonéz) születésnapja volt a múlt héten és pikniket rendezett egy parkban, amire engem is meghívott. Szőkén és kék szeműen kisebbséget alkotva üldögéltem a sötéthajú, vágott szemű társaságban és rettentően élveztem, hogy kicsit sem lógok ki a sorból.
Nagyon nagy ebéd volt háromtól fél nyolcig tartott. Hopp, majd elfelejtettem Ida francia barátját, neki sincs vágott szeme. Mert nagyrészt ő csinálta a kaját. Volt három féle saláta meg pálcikára húzott husi, meg tavaszi tekercs, meg gyümölcssaláta, meg volt még szushi is ,amit viszont Massa csinált (japán osztálytársam fiú). És nagyon jól mulattunk, de tényleg. Megmutatom majd őket képen. Aztán végül érkezett még egy lengyel fiú(?:)) meg egy török lány, de remekül illeszkedtek a hangulatba.

Aztán két nappal később japán vagy koreai nem tudom, nem tudom még őket megkülönböztetni, osztálytársamnak Shin-nek (lány, ő aki divattervezőnek készül, még ezer éve írtam róla egy fél mondatot) volt utolsó napi bulija, és elmentünk vele ebédelni, úgyhogy tudok egy jó és „all-you-can-eat” kínai éttermet Londonban. A szem—haj arány hasonlóan alakult itt is, és az is kiderült, hogy a japánok tudnak fagyit enni pálcikával. Na aznap este már nem bírtam magam elvonszolni folytatni az estét egy pubban, pedig biztos nagyon jó lett volna, de mindegy mostmár.

Hétvégén meg itt volt kis házi összejövetel, abból az ürügyből, hogy Szandra nevű lakótárs elhagyta a házat. Remek kis kerti parti volt, átjött Cili és Márti is, akik szintén előző héten költöztek ki. Olyan remek volt, hogy bár szóltunk a szomszédoknak, de végül négy óra körül mégiscsak megtalálta a házat egy messzebbi szomszéd, hogy szóljon, hogy ejnye-bejnye na mostmár lassan elég lesz. Pedig nem is volt hadd-el-hadd, akkor már csak négyen –öten beszélgettünk a kertben (én hamarosan már ágyba is bújtam, de a többiek még fent maradtak.. mondom , hogy megöregedtem titokban), meg egyébként is csak beszélgetős csipszevős sörivós mulatság volt. Ebből is látszik, hogy amerikai új lakótársunk hogy átvette a hatalmat a tudatokon. : )

És aztán vagy már előtte nem tudom, de elkezdődött a VB (a’sszem értem, hogy itt miért nem rövidítik WC-nek)
Na és különböző nemzetekkel meccset nézni, az meg külön élmény.
Láttam már Enkét izgulni a meccsen, és ő előre kiírta magának, mikor kell TV-t néznie, láttam Sophia-t végig sikítozni meccset (mondjuk meg is értem, ott figyel Zidan a csapatukban)
De ami a jó és sokkal izgibb, hogy láttam sok-sok japánt végignézni a Japán-Ausztál meccset, na ott nem volt nagy zajongás, mondjuk nem is volt nagyon minek örülniük szegényeknek, de annál az egy góljuknál volt lelkesedés, de hamar elcsendesedtek. Majd kijöttünk a pub-ból és úgy csináltak, mint akik nincsenek is nagyon letörve. Sean (koreai srác) és én mentünk elöl, és csak akkor hallottuk, hogy Massa és Wakako, azért nem örülnek annyira.

Sean erre csak mosolygott és ennyit reagált, ezek a japánok, mosolyognak, de belül….

Aztán néhány nap múlva megnéztem a koreai meccset Togo ellen
Ugyanabban a pubban, szigorúan piros pólót viselve (Sean külön kérésére) és a koreaiak ott nem voltak túl sokan, mert máshova szervezték magunkat, ahova kb 400 ember fér be, de mire odaértek Sean-ék tele volt, szóval maradt a Red Lion Pub. De az a kb.:10 koreai végig sikítozta, meg örülte a meccset, nagyon nagyon vicces volt.

Wakako erre csak ennyit reagált: Na ezek a koreaiak -és szerintem még ezt is hozzátette volna, ha nem lenne japán, hogy mint az állatok. De ehelyett az mondta- na ez a különbség, a japánok sosem csinálnak ilyet, mert…mert nem akarnak így viselkedni.

Én meg remekül mulattam, mert ők, mármint Sean és Wakako, bírják ám egymást, és aztán Massa(japán) később jött és aztán ott maradt örülni Seannal, mi meg eljöttünk.
Bírom őket nagyon.
Ja Massa egyébként nagyon vicces fiú, elmesélek vele még egy történetet.
Ott voltunk Ida születésnapján a parkban, ahol Shin újságpapíron üldögélt, amiről aztán valami sárga festék megfogta a lábát és a következő párbeszéd zajlott:

Shin: Valamitől sárga vagyok.
Massa: Hát azért, mert Ázsiából jöttél.

Hát ha ismerném a határokat pontosan ebben a kultúrában és tudtam volna, hogy mindenféle sértés nélkül megtehetem, könnyesre nevettem volna magam, de szerencsére kitartott hazáig a lelkesedésem. Massa egy igazán belevaló japán srác ám, nagyon fiatal és nagyon magas és nagyon kedves, pont annyira amennyire egy japántól úgy az előítéleteim alapján elvártam volna, szóval nem nagyon igazándiból, hanem jól, mint Wakako.
Sean meg a szívem csücske, bár egyrészt ezt ő nem tudja, másrészt meg a koreaiakról nem gondoltam semmit előre.

Ja és gyártottam még portfoliót is végül, otthoni korrekcióval, meg regisztráltam, meg meglepetés telefonos interjú is ért az ügynökségtől vásárlás közben, ami nagyon meglepett.
Meg megismerkedtem Balázzsal is, akinek annyira nincs jó kedve mostanság, mert nem úgy alakultak otthon a dolgai, mint ahogy eltervezte mikor kijött (csaj ügy persze), és nagyon kiütött a mai nap végére, pedig alapjáratban biztos nem ilyen, de ezeket meg is mondtam neki, hogy megöl a belőle áradó negatív energia bomba.
Aztán voltam ma még moziban is Fesóval, de az is egészen furcsa volt: helló, film, helló ez volt. Mondjuk a film sem a vicces fajtából való volt, de hát azért halllló….

Szóval igazán nagyon hiányolok egy jó kis baráti nyomorgatást mára, a mai napom feltette a pontot az i-re, hogy tudjam mi a fontos.

Szóval „dióhéjban” ennyit mára. Csókok nektek. Érjetek egymáshoz, mert az jó.