Még mielőtt rátérnék a heti eseményekre, amikből egyébként nem volt nagyon sok, álljon itt néhány megállapítás. Az előző naplóbejegyezéshez és kommentjeihez, mert egyszerűen nem hagy nyugodni a dolog, pedig kéne és mert ezután is szeretnék ide leírni mindent, amit csak gondolok és nem aggódni azon, hogy hülyeséget írok-e vagy sem és nem órákat tölteni azzal, hogy tökéletesen utánajárjak a dolgoknak.
Mert, basszus, ilyen vagyok, néha hülye meg tudatlan, és azt hiszem mindannyian ilyenek vagyunk, csak vannak, akik jobban titkolják.
És mindenkinek nagyon nagyon köszönöm, aki kommenteli a bejegyzéseket, mindig úgy várom miket fogtok írni, az olyan izgi,az már valamilyen visszhang féle és az jó és kell nekem, úgyhogy hajrá és senkit ne tántorítson el az alábbi bejegyzések sokasága, legyetek szívesek.
De most mégis muszály irogatnom mindenfélét ezügyben, mert itt foglalkoztat belül. És ha nem írom le, sosem tudom elmesélni, milyen baromi jó volt színházban lenni és mennyire felbosszatott a lakótársam a Davinci Code kapcsán, mert megnéztem azt is.
Tehát:
Lakatos Pecek Géza: http://www.fidelio.hu/hir.asp?id=7623
Csordi a naplóbejegyzés elolvasása után e-mailben tájékoztatott személyéről, ezután írtam a kommentet, csakhogy ti is nevethessetek, de persze abban is csináltam egy szarvas hibát, ígyhát a hiba nyílt volt, ért rá nyíltan reagálni.
Sőt akkor elárulok itt még egy titkot, amit sunyiban javítottam ki. Lartigue nevét következetesen Lartique-nak írtam. (A javítást is annak az e-mailek köszönhetem: ) Ez van, ezt lehet szeretni.
Az igazság az, hogy utálok neveket megjegyezni, sokkal jobban érdekel az, amit érzek, ha látok vagy ha hallok valamit, vagy ha beszélek valakivel vagy az alkotás, a mű maga és ha eléggé szíven üt a történés, a név örökre beleég a fejembe.
Így működöm, nem vagyok lexikon és nem is vágyom rá, hogy az legyek, még akkor sem, ha emiatt esetleg ciki vagyok néha. (Általában azért rettentően igyekszem nem ciki lenni eme nemes eszme ellenére, dehát ilyen ez a hiúság dolog, úgyhogy igyekszem minden infót beszippantani és úgy csinálni, mintha természetes lenne, hogy tudom) Viszont cserébe minden érdekel, csak hogy kiválogathassam belőle a számomra fontos dolgokat. És bírom az embereket, akik másként működnek, sokat lehet tőlük tanulni, de bármennyire igyekszem én nem tudok az agyamban elég nagy lexikonrészt kialakítani, be kell látnom.
Ja és a Pecek becenév volt, mint a Szakcsi. Na, vajon ezt kitől tudom? : )
Az Ilf Petrov és a Hadrovics Gáldi név összetételekről:
Mert a névelő a névösszetételnek, mint fogalomnak szólt és nem a személynek, akik, mint tudjuk (mostmár) ez esetben négyen voltak és nem ketten. Egyébként meg, nem tudom, hogy személynevek elé használt névelő budapesti tájszólás e, de legalább annyira idegesítő tud lenni, mint az –ikes igéket E/1-ben –k betűvel végződtetni. (ld: eszek, iszok és persze dínok-dánok (Juda, Esztó, Anna és Marca tiszeteletére))
Ilf-Petrov-ról itt nem ejtenék több szót, hanem személy szerint egyenlőre megelégszem azzal az információval, amit Anonymus írt. Viszont ha majd eljön az ideje, mindenképp emlékezni fogok, hogy figyelnem kell.
Hadrovics-Gáldi pedig orosz-magyar szótárszerző páros volt. Mindkettő László, ígyhát könnyű dolguk volt mikor bemutatkoztak egymásnak.
Del-medico Imre, aki az internet tanúsága szerint egyébként Del Medico Imre, és ha érdekel, ki is ő, kérlek írd be a Google-be a nevét, én a politikát, bármilyen oldali is, kihagynám most a blogomból.
És még ehhez a témához, Illyés Gyula 1983-ban halt meg, akkor én 6 éves voltam és ő meg beteg, szóval nem tudom mi igaz a balesetből. Mindenesetre az emlék nagyon bennem van, akkor gondolkoztam el először azon, hogy mennyire jó barátok tudnak lenni az emberek.
Eszembe jutott még egy egyemberes név, aki igazándiból kettő. Lőrincz-Petrich, aki(k) az ábrázológeometria könyvet írta(k). Na ez is mutatja, hogy az ember egész nyugodtan lehet figyelmetlen egyetemista korában is. Ja és nem én voltam az egyedüli, aki egész sokáig ebben a hitben élt.
És még valami,azt tudtátok, hogy a kutya meg a macska férj és feleség?
Sajnos ezt nem én hittem kiskoromban, hanem az egyik ismerősöm, viszont minél idősebb leszek, annál inkább úgy sejtem, hogy az állítás igaz.
Na és most elfáradtam, mert késő lett, úgyhogy befejezem, de a héten írok még egyet, legalább a színházról, meg a filmről és rakok fel majd csodálatos új képeket is.
És csókolok mindenkit és írjatok kommentet, meg levelet, meg amit csak akartok, mert várom.
És ma igazán boldogok lehetnek, akik nem tudnak sokat olvasni a neten (egyébként én is ilyen vagyok, a hosszabb szövegeket mindig ki kell nyomtatnom)
És puszilom azokat, akik viszont tudnak és megígérem, hogy írok majd még folytatást, hamarosan, napokon belül, holnap talán.
puszákok
2006-05-30
2006-05-23
2006 május 23
Természetes szeretnék majd otthon is élménybeszámolót tartani (reflektálva mama kommentjére), de nem szeretném majd sokat húzni, meg egyszerűbb is ha olvasni lehet, nekem is meg másoknak is, mert így én mindent elmondhatok, amit csak akarok és nem kell arra figyelnem, hogy mi érdekli azt, aki hallgat.
Aki olvassa, annak viszont nem kell végig hallgatni, az esetlegesen, számára felesleges információt tartalmazó, több órát is betöltő szóvirágcsokrot (bár még ilyen sosem fordult elő, UGYE?!), hanem szépen válogathat belőle magának, beoszthatja, elrakhat bizonyos részeket, tartalékolhat, vagy befalhatja egyszerre.
De ami a fő és ami a jó, ez az egyetlen lehetőség, ahol ki lehet engem kapcsolni.:)
Egyébként az, aki a bevezetőt elolvasta, már megcselekedte mára, amit megkövetelt a haza. Ha kibírtad, a többi már gyerekjáték lesz.:)
Nahát akkor, hogy mi is történt a héten és hogy hol is hagytam abba a sztorizást.
Ja múlt hét péntek, Ben a koncert, meg a cseresznye.
Nahát arra már nem nagyon emlékszem, hogy azt a hétvégét mivel töltöttem, ha jól emlékszem talán mostam is (rögtön három adagot), meg vásároltam is, meg ilyenek. Ja tudom még mi volt, hát vasárnap meghívtak ebédelni két lakótársamék és töltött káposzta volt. Tényleg olyan vagyok, basszus, mint aki már három éve van itt, és nem három hete, és azóta csak fagyasztott pizzán él és majd meghal egy kis otthoni ízért. Legalábbis úgy írok róla, de belül azért annyira nem súlyos a helyzet.
Aztán hétfőn nem történt semmi különös, csak elkezdett nagyon rossz idő lenni, és az azóta is tart. Esik és fúj. Annyira fúj a szél néha, hogy rá tudok feküdni, mint kiskoromban.
Jó, azoknak a barátaimnak a kedvéért, akik szeretnek velem kötözködni, azért ideírom, hogy a lábaim azért ilyenkor is érintkeznek a talajjal, legalábbis fizikailag.
Bár volt régen egy remek kis álmom, ami pont ilyen szélfúvásban, vagy nem is tudom miben volt (selymes, erős légmozgásban) és lehetett benne repülni, ha az ember felemelte mindkét lábát a talajról, a föld fölött kb. 2 méterrel lehetett lebegve közlekedni, remek élmény volt, még most is érzem minden porcikámban, ha rágondolok. Ismerek valakit, aki szintén álmodta ezt, de sosem találkoztunk repülés közben, sajnos.
Mindenesetre annyira nem fúj, hogy kipróbáljam, bár Douglas Adams szerint csak nem szabad észrevenni, hogy repülünk, csak akkor zuhan le az ember, ha realizálja. Ha csak a szeme sarkából figyeli és hagyja történni, akkor tökéletesen működik a dolog.
Lehet, hogy nem véletlenül érek be mostanság pontosan az iskolába?
Aztán keddtől elkezdett igazán érdekes és jó lenni a hét.
Mi történt kedden. Kedden este elmentem lakótársnőm (Cili) tanárjának a zenekarának a koncertjére, a nevük Wanderlust a a Water Rats Theater-be, és nagyon-nagyon jól mulattam. Jó kis zene, rock, majd otthon megmutatom a Cd-jüket, ha valakit érdekel.
A Szerda pedig szinte teljesen tele volt programmal.
Egyrészt, amit elszalasztottam otthon megpróbáltam itt bepótolni. Ígyhát elmentem egy isten háta mögötti galériába megnézni egy J. H. Lartigue kiállítást, ahol végül is két kiállítás volt. A másik Miroslav Tichy volt. A két pasas kb. ugyanabból az időből való (kisebb eltéréssel), csak éppen a szociális szférának két különböző csücskéből jöttek, ígyhát bár a témájuk hasonló volt, -ez a kiállítás nőkről szólt (és nem a mozgásos Lartigue fotók voltak)-, a képek hangulata teljesen más, érthető módon. Az egyik nagyon elegáns, a másik, meg valahogy nyers és intimszféra zavaró, de mégis gyönyörűek voltak. Volt egy film is Tichy-ről, aki még él, kicsit megkeseredett és elképesztő szellem. A kettő közül, nálam ő nyert, bár feleségül inkább Lartigue-hoz mennék.
Aztán következett az este, amikor is moziba mentem, Feso-val, előtte meg gyorsan ettünk egy libanoni étteremben, megismerkedésünk örömére. Feso-t a wiw-ről szerváltam, írtam neki egy eléggé katonás levelet, arról, hogy itt vagyok és szükségem van a társaságára azt hiszem, ő meg válaszolt és már ott is voltunk a moziban. A film unalmas volt (Prime, Uma Thurmannal aki 37 a filmben és összejön egy 23 éves sráccal), de Feso-val megismerkedni mindenképpen nagyon jól esett, több dolog miatt is. Egyrészt, mert pasi és itt a házban főleg csajokkal vagyok körülvéve, másrészt mert okos, meg vicces, harmadrészt meg lehet csinálni vele csomó mindent, negyedrészt meg a jóvoltából csörgött a telefonom a héten néhányszor.
Remélhetően ő sem unatkozik a társaságomban, vagy ha igen akkor remekül leplezi. Feso egyébként magyar, és informatikus és azt hiszem jól letelepedik itt Londonban, és három közös ismerősünk is van a már említett fórumon, és azok fényében azért kicsit számítottam rá, hogy nem lesz nagyon rossz vele tölteni némi időt, na és így is lett.
(Azonnal hagyjátok abba a somolygást!!!)
És most bárhogy is gondolkozom nem emlékszem mi történt csütörtökön és pénteken, de azt viszont tudom, hogy mi volt szombaton meg vasárnap.
Szombaton piacolás és Koreai fesztivál volt, vagyis inkább koncerteste, volt a program, mindjárt mesélem.
Délelőtt elvándoroltam a Portobello Road-i piacra, amiről egészen addig, míg végig nem mentem rajta meg voltam győződve, hogy régiség piac, és azt hiszem a Lonely Planet sem nyújtott róla nagyon sokkal több felvilágosítást. Ígyhát mit sem sejtve, úgy dél körül elindultam, gondoltam úgy két óra alatt megjárom, de nem így lett, mert az a piac, valami eszement nagy. Igazándiból az utcán van végig, tehát nem külön piactér, hanem végig-végig a Portobello Road-on. Az eleje valóban régiségpiac, kicsit mint az Ecseri, csak kevesebb bútor és több apróság. Nem akartam semmit vásárolni, de nézni nagyon is jó volt. És amikor azt hittem, hogy vége van, akkor elértem egy útkereszteződésbe és kiderült, hogy amíg a szem ellát piac van, és –nahát milyen furcsa, szombat délelőtt- tömve volt emberekkel.
A régiséges rész lassan fellazult, majd szépen átcsúszott némi ruhába, majd az szépen zöldség-gyümölcs, és sajt részbe váltott, majd lassan megint visszajöttek a ruhák, és amikor azt hittem, hogy most vége nemsokára és most már nem megyek rajta végig, akkor befordultam egy mellékutcába, ahol még egyszer ugyanannyi stand volt felhalmozva, telis-tele ruhával, meg cipővel, meg színes bőrű árusokkal, meg bóvlikkal. Valaki valamelyik standon, egy lekopasztott esernyőhöz hasonló tárggyal, amit fejmaszírozónak reklámozott megvakarta a fejem, amitől végig futott a gerincemen valami fincsi kis borzongás, úgyhogy ennyit adtam az élménynek és gyorsan eliszkoltam, de még utána is vagy fél órán keresztül a röpke élmény hatása alatt voltam és vihorásztam. Úgyhogy ha erre jártok, mindenképp vegyetek egy olyat, aztán gyertek el hozzám és maradhattok reggelig. Kicsit bizarr a cucc, de megéri. : )
Szóval a röpke kis látogatásom a piacon úgy négy órámba telt, ami nem lett volna baj, de menni kellett a Koreai fesztiválra, ahol ismét fellépett a Wanderlust. Úgyhogy gyorsan haza, Cili addigra már teljes sminkben itthon várt, hamar magamra öltöttem a táncolós ruhát, festettem magamnak arcot, megjavítottam a látásom, kis műanyag lapocskákkal és már indultunk is.
Úgyhogy emígyen kidíszítve, megérkeztünk a Picadilly Circus-re, hogy megkapjam aznapi második kulturális sokkélményemet. A koreai fesztiválra nagyrészt koreai fiatalok látogatnak el. Nagyon nagyrészt. Mondjuk úgy 99, 9%-ban. Amikro megérkeztünk, még nem nyitották ki az ajtót, hogy beengedjék a népet, úgyhogy egy kedves kis, pisi szagú mellékutcában, álldogáltunk a Cili, meg én, kb 100-150 koreai testvérünkkel. Olyannyira sikeresek voltunk a sorban, hogy adtunk gyorsan két interjút is, a helyi tévéknek. Tényleg, de közben meg nagyon remélem, hogy nem leszünk mi is internetes legenda, mint Polgár Ernő a polgármesteri hivatalban.
Aztán végül bejutottunk ügyesen, és megnéztük a koncerteket, és kiderült, a koreaiak nagyon-nagyon vicces népség. Fellépett a Crying Nut nevű zenekar is, és elképesztőek voltak. Egy rész eléggé hard rock-ot játszanak, másrészt az első három számuk akár lehetett volna Kusturica film zene is, bekeményítve és koreaiul, tényleg hihetetlen volt, de nagyon jó (vattem cd-t úgyhogy mindenképp megmutatom majd, a lelkes zenerajongóknak). Aztán volt egy számuk,ami orosz mozgalmi zenére hasonlított, szintén koreaiul, és a többi pedig kicsit amerikai 70-es évek rock’n’roll, de az is hard-ban,a nyelv pedig mit sem változott, szóval nagyon-nagyon-nagyon vicces volt. A közönség meg egyszerűen bámulatos. Ez egy közepes méretű hely kb. mint a Gödör, és tele volt, és mindenki tombolt, kezek a magasban, ugrálás, meg nevetés, meg éneklés.
A Crying Nut után pedig szépen elmentünk egy buliba, ahol Feso és ismerősei ünnepelték valakinek a szülinapját (természetesen a városnak valami teljesen más szegletében). Sajnos ott nem maradtunk valami sokáig, mert meleg volt és a lányok (Cili és Márti) menni akartak. Úgyhogy még visszamentünk az Oxford Circus-ra és ott elmentünk valahova, (szokásos húsvásár, fiúcsapatokkal és részeg lánybúcsús társasággal), ahol szerintem eléggé szar volt a zene, ráadásul koncepciótlan is, úgyhogy nem lehetett mit tenni, háromnegyed óra után feladtuk a harcot a szombat estével (fél három volt) és hazajöttünk.
Már csak azért is kellett igyekezni, mert vasárnapra Winchester-i kirándulás volt beütemezve, Feso-val és három barátjával (Orsi, Zoli, Ádám), tíz órakor tervezett indulással, a városnak megintcsak valamelyik pontjáról, ami nincs annyira nagyon közel a lakóhelyemhez, szóval ha oda akartam érni akkor korán kellett kelni.
Odaértem, mit odaértem én, értem oda elsőnek. Aztán a buszmegállóban telefonos segítséggel megismerkedtem Orsival és Zolival (aki Feso szerint Palik László hasonmása, de nekem eszembe sem jutott). És hamarosan megérkezett informatikus barátunk is, autóval, hogy felvegyen bennünket és elinduljunk végre (11 óra van már ekkor). De nem ment ilyen egyszerűen a dolog, mert még elmentünk Ádámért, és hamarosan kiderült, hogy a kis zöld autóba (egy Volkswagen Polo, a’sszem van olyan) nem férünk be ennyien, ilyen méretekben, úgyhogy végül két autóval mentünk Winchesterbe. Egy pirossal, meg egy zölddel.
Megnéztük a katedrálist, meg a mondabeli Arthur király, valóságos kerek asztalát, meg ettünk is némi indiait ebédre. Ahol előételnek rögtön nagyon furcsa ízű szószokból lehetett választani, a tubusos cipőkrém ízű,(Orsi igen helyes meglátása) volt a legdurvább (úgy értem roooossszzz) szerintem. A mangós és a mentás joghurtos összekeverve szerintem még elviselhető volt, de Zolit nem győzte meg ez sem. Aztán a második fogás megnyugtatóbb volt, de a Dob utcai indiaiban kicsit jobban főznek. Aztán ittunk még egy kávét, ami elképesztő Szomszédok felemlegetésbe torkollott végül (főleg Orsi és én versenyeztettük a csodálatos emlékeket) és nagyon hangos vihogásba, és aztán sétáltunk a városban és csináltam némi turistafotót is.
Aztán végül délután lett és elindultunk visszafelé, természetesen a nap ekkor kezdett el sütni, egyébként pedig úgy szakad az eső, ahogy az az útikönyvekben meg van írva.
Aztán felmentünk még Fesohoz, de már csak négyen (Orsi, Zoli, Feso, Gabi) vacsiztunk paprikás szalámit, meg sajtot, meg paprikát. Kipróbáltuk, hogy milyen a csodálatos kínai szilvabor, aztán miután megállapítottuk, hogy pont, mint a cseresznyés Garrone, szépen rendes finom vörösborra váltottunk, és jó sokáig ott maradtunk és jártattuk a szánkat.
És nagyon-nagyon remek nap volt, az első olyan nap Londonban, amikor kicsit otthon éreztem magam és ez jó.
Tegnap pedig iskola, aztán elmentünk még este enni egy kis japán ételt, fent ezerszer említett kollégával (Feso).
Ma végül beiratkoztam még egy hónapra a nyelviskolába, mert egyrészt jó ott, másrészt meg legalább délelőttönként beszél hozzám valaki, akinek angol az anyanyelve (bár amerikai, tanult britissel, basszus), harmadrészt így adnak szállásigazolást, ami feltétlenül szükséges, ha szeretnék egy bankszámlát, márpedig szeretnék.
Holnap színházba megyek, iskolai szervezés. Hatkor találkozom Wakakoval (japán osztálytárshölgy) a Trafalgar squeren, de lehet hogy a többiekkel is. Aztán színház után még talán odaérek egy jazz koncertre, a Pecek-Lakatos Trio (de ki a harmadik?). Ha meg nem, hát akkor holnap után a szlovákokéra.
Szóval ezért nem írtam. Mert reeettentően elfoglalt voltam az utóbbi napokban. Naagyon-nagyon sok dolgom volt, de majd megoldom valahogy, ne aggódjatok.
Lassan azért itt lesz az ideje megcsípni valami félállást, éshát ha ez van, mármint iskola, meg rövid távú tervek egyenlőre, akkor a vendéglátó szférában. Legalább ott nem kell sokat gondolkozni és a mozgás meg csak jót tesz, a sok irodai üldögélés után. Úgyhogy ma itthon leszek este, és CV-t gyártok arról, hogy mennyire remek munkaerő vagyok ezen a téren.
Remélem ti is jól vagytok. És ezerszer csókolok mindenkit.
Ja és Ivi, köszi a tippet, semmiképpen sem fogom kihagyni, sőt szerintem még ezen a héten megnézem és aztán tájékoztatlak az élményről, tényleg csodálatos egy épület.:)
ja és majd el felejtettem:
Sosemlátott, gyönyörű fotók a Flickren!!!!: )
http://flickr.com/photos/gabiko
Aki olvassa, annak viszont nem kell végig hallgatni, az esetlegesen, számára felesleges információt tartalmazó, több órát is betöltő szóvirágcsokrot (bár még ilyen sosem fordult elő, UGYE?!), hanem szépen válogathat belőle magának, beoszthatja, elrakhat bizonyos részeket, tartalékolhat, vagy befalhatja egyszerre.
De ami a fő és ami a jó, ez az egyetlen lehetőség, ahol ki lehet engem kapcsolni.:)
Egyébként az, aki a bevezetőt elolvasta, már megcselekedte mára, amit megkövetelt a haza. Ha kibírtad, a többi már gyerekjáték lesz.:)
Nahát akkor, hogy mi is történt a héten és hogy hol is hagytam abba a sztorizást.
Ja múlt hét péntek, Ben a koncert, meg a cseresznye.
Nahát arra már nem nagyon emlékszem, hogy azt a hétvégét mivel töltöttem, ha jól emlékszem talán mostam is (rögtön három adagot), meg vásároltam is, meg ilyenek. Ja tudom még mi volt, hát vasárnap meghívtak ebédelni két lakótársamék és töltött káposzta volt. Tényleg olyan vagyok, basszus, mint aki már három éve van itt, és nem három hete, és azóta csak fagyasztott pizzán él és majd meghal egy kis otthoni ízért. Legalábbis úgy írok róla, de belül azért annyira nem súlyos a helyzet.
Aztán hétfőn nem történt semmi különös, csak elkezdett nagyon rossz idő lenni, és az azóta is tart. Esik és fúj. Annyira fúj a szél néha, hogy rá tudok feküdni, mint kiskoromban.
Jó, azoknak a barátaimnak a kedvéért, akik szeretnek velem kötözködni, azért ideírom, hogy a lábaim azért ilyenkor is érintkeznek a talajjal, legalábbis fizikailag.
Bár volt régen egy remek kis álmom, ami pont ilyen szélfúvásban, vagy nem is tudom miben volt (selymes, erős légmozgásban) és lehetett benne repülni, ha az ember felemelte mindkét lábát a talajról, a föld fölött kb. 2 méterrel lehetett lebegve közlekedni, remek élmény volt, még most is érzem minden porcikámban, ha rágondolok. Ismerek valakit, aki szintén álmodta ezt, de sosem találkoztunk repülés közben, sajnos.
Mindenesetre annyira nem fúj, hogy kipróbáljam, bár Douglas Adams szerint csak nem szabad észrevenni, hogy repülünk, csak akkor zuhan le az ember, ha realizálja. Ha csak a szeme sarkából figyeli és hagyja történni, akkor tökéletesen működik a dolog.
Lehet, hogy nem véletlenül érek be mostanság pontosan az iskolába?
Aztán keddtől elkezdett igazán érdekes és jó lenni a hét.
Mi történt kedden. Kedden este elmentem lakótársnőm (Cili) tanárjának a zenekarának a koncertjére, a nevük Wanderlust a a Water Rats Theater-be, és nagyon-nagyon jól mulattam. Jó kis zene, rock, majd otthon megmutatom a Cd-jüket, ha valakit érdekel.
A Szerda pedig szinte teljesen tele volt programmal.
Egyrészt, amit elszalasztottam otthon megpróbáltam itt bepótolni. Ígyhát elmentem egy isten háta mögötti galériába megnézni egy J. H. Lartigue kiállítást, ahol végül is két kiállítás volt. A másik Miroslav Tichy volt. A két pasas kb. ugyanabból az időből való (kisebb eltéréssel), csak éppen a szociális szférának két különböző csücskéből jöttek, ígyhát bár a témájuk hasonló volt, -ez a kiállítás nőkről szólt (és nem a mozgásos Lartigue fotók voltak)-, a képek hangulata teljesen más, érthető módon. Az egyik nagyon elegáns, a másik, meg valahogy nyers és intimszféra zavaró, de mégis gyönyörűek voltak. Volt egy film is Tichy-ről, aki még él, kicsit megkeseredett és elképesztő szellem. A kettő közül, nálam ő nyert, bár feleségül inkább Lartigue-hoz mennék.
Aztán következett az este, amikor is moziba mentem, Feso-val, előtte meg gyorsan ettünk egy libanoni étteremben, megismerkedésünk örömére. Feso-t a wiw-ről szerváltam, írtam neki egy eléggé katonás levelet, arról, hogy itt vagyok és szükségem van a társaságára azt hiszem, ő meg válaszolt és már ott is voltunk a moziban. A film unalmas volt (Prime, Uma Thurmannal aki 37 a filmben és összejön egy 23 éves sráccal), de Feso-val megismerkedni mindenképpen nagyon jól esett, több dolog miatt is. Egyrészt, mert pasi és itt a házban főleg csajokkal vagyok körülvéve, másrészt mert okos, meg vicces, harmadrészt meg lehet csinálni vele csomó mindent, negyedrészt meg a jóvoltából csörgött a telefonom a héten néhányszor.
Remélhetően ő sem unatkozik a társaságomban, vagy ha igen akkor remekül leplezi. Feso egyébként magyar, és informatikus és azt hiszem jól letelepedik itt Londonban, és három közös ismerősünk is van a már említett fórumon, és azok fényében azért kicsit számítottam rá, hogy nem lesz nagyon rossz vele tölteni némi időt, na és így is lett.
(Azonnal hagyjátok abba a somolygást!!!)
És most bárhogy is gondolkozom nem emlékszem mi történt csütörtökön és pénteken, de azt viszont tudom, hogy mi volt szombaton meg vasárnap.
Szombaton piacolás és Koreai fesztivál volt, vagyis inkább koncerteste, volt a program, mindjárt mesélem.
Délelőtt elvándoroltam a Portobello Road-i piacra, amiről egészen addig, míg végig nem mentem rajta meg voltam győződve, hogy régiség piac, és azt hiszem a Lonely Planet sem nyújtott róla nagyon sokkal több felvilágosítást. Ígyhát mit sem sejtve, úgy dél körül elindultam, gondoltam úgy két óra alatt megjárom, de nem így lett, mert az a piac, valami eszement nagy. Igazándiból az utcán van végig, tehát nem külön piactér, hanem végig-végig a Portobello Road-on. Az eleje valóban régiségpiac, kicsit mint az Ecseri, csak kevesebb bútor és több apróság. Nem akartam semmit vásárolni, de nézni nagyon is jó volt. És amikor azt hittem, hogy vége van, akkor elértem egy útkereszteződésbe és kiderült, hogy amíg a szem ellát piac van, és –nahát milyen furcsa, szombat délelőtt- tömve volt emberekkel.
A régiséges rész lassan fellazult, majd szépen átcsúszott némi ruhába, majd az szépen zöldség-gyümölcs, és sajt részbe váltott, majd lassan megint visszajöttek a ruhák, és amikor azt hittem, hogy most vége nemsokára és most már nem megyek rajta végig, akkor befordultam egy mellékutcába, ahol még egyszer ugyanannyi stand volt felhalmozva, telis-tele ruhával, meg cipővel, meg színes bőrű árusokkal, meg bóvlikkal. Valaki valamelyik standon, egy lekopasztott esernyőhöz hasonló tárggyal, amit fejmaszírozónak reklámozott megvakarta a fejem, amitől végig futott a gerincemen valami fincsi kis borzongás, úgyhogy ennyit adtam az élménynek és gyorsan eliszkoltam, de még utána is vagy fél órán keresztül a röpke élmény hatása alatt voltam és vihorásztam. Úgyhogy ha erre jártok, mindenképp vegyetek egy olyat, aztán gyertek el hozzám és maradhattok reggelig. Kicsit bizarr a cucc, de megéri. : )
Szóval a röpke kis látogatásom a piacon úgy négy órámba telt, ami nem lett volna baj, de menni kellett a Koreai fesztiválra, ahol ismét fellépett a Wanderlust. Úgyhogy gyorsan haza, Cili addigra már teljes sminkben itthon várt, hamar magamra öltöttem a táncolós ruhát, festettem magamnak arcot, megjavítottam a látásom, kis műanyag lapocskákkal és már indultunk is.
Úgyhogy emígyen kidíszítve, megérkeztünk a Picadilly Circus-re, hogy megkapjam aznapi második kulturális sokkélményemet. A koreai fesztiválra nagyrészt koreai fiatalok látogatnak el. Nagyon nagyrészt. Mondjuk úgy 99, 9%-ban. Amikro megérkeztünk, még nem nyitották ki az ajtót, hogy beengedjék a népet, úgyhogy egy kedves kis, pisi szagú mellékutcában, álldogáltunk a Cili, meg én, kb 100-150 koreai testvérünkkel. Olyannyira sikeresek voltunk a sorban, hogy adtunk gyorsan két interjút is, a helyi tévéknek. Tényleg, de közben meg nagyon remélem, hogy nem leszünk mi is internetes legenda, mint Polgár Ernő a polgármesteri hivatalban.
Aztán végül bejutottunk ügyesen, és megnéztük a koncerteket, és kiderült, a koreaiak nagyon-nagyon vicces népség. Fellépett a Crying Nut nevű zenekar is, és elképesztőek voltak. Egy rész eléggé hard rock-ot játszanak, másrészt az első három számuk akár lehetett volna Kusturica film zene is, bekeményítve és koreaiul, tényleg hihetetlen volt, de nagyon jó (vattem cd-t úgyhogy mindenképp megmutatom majd, a lelkes zenerajongóknak). Aztán volt egy számuk,ami orosz mozgalmi zenére hasonlított, szintén koreaiul, és a többi pedig kicsit amerikai 70-es évek rock’n’roll, de az is hard-ban,a nyelv pedig mit sem változott, szóval nagyon-nagyon-nagyon vicces volt. A közönség meg egyszerűen bámulatos. Ez egy közepes méretű hely kb. mint a Gödör, és tele volt, és mindenki tombolt, kezek a magasban, ugrálás, meg nevetés, meg éneklés.
A Crying Nut után pedig szépen elmentünk egy buliba, ahol Feso és ismerősei ünnepelték valakinek a szülinapját (természetesen a városnak valami teljesen más szegletében). Sajnos ott nem maradtunk valami sokáig, mert meleg volt és a lányok (Cili és Márti) menni akartak. Úgyhogy még visszamentünk az Oxford Circus-ra és ott elmentünk valahova, (szokásos húsvásár, fiúcsapatokkal és részeg lánybúcsús társasággal), ahol szerintem eléggé szar volt a zene, ráadásul koncepciótlan is, úgyhogy nem lehetett mit tenni, háromnegyed óra után feladtuk a harcot a szombat estével (fél három volt) és hazajöttünk.
Már csak azért is kellett igyekezni, mert vasárnapra Winchester-i kirándulás volt beütemezve, Feso-val és három barátjával (Orsi, Zoli, Ádám), tíz órakor tervezett indulással, a városnak megintcsak valamelyik pontjáról, ami nincs annyira nagyon közel a lakóhelyemhez, szóval ha oda akartam érni akkor korán kellett kelni.
Odaértem, mit odaértem én, értem oda elsőnek. Aztán a buszmegállóban telefonos segítséggel megismerkedtem Orsival és Zolival (aki Feso szerint Palik László hasonmása, de nekem eszembe sem jutott). És hamarosan megérkezett informatikus barátunk is, autóval, hogy felvegyen bennünket és elinduljunk végre (11 óra van már ekkor). De nem ment ilyen egyszerűen a dolog, mert még elmentünk Ádámért, és hamarosan kiderült, hogy a kis zöld autóba (egy Volkswagen Polo, a’sszem van olyan) nem férünk be ennyien, ilyen méretekben, úgyhogy végül két autóval mentünk Winchesterbe. Egy pirossal, meg egy zölddel.
Megnéztük a katedrálist, meg a mondabeli Arthur király, valóságos kerek asztalát, meg ettünk is némi indiait ebédre. Ahol előételnek rögtön nagyon furcsa ízű szószokból lehetett választani, a tubusos cipőkrém ízű,(Orsi igen helyes meglátása) volt a legdurvább (úgy értem roooossszzz) szerintem. A mangós és a mentás joghurtos összekeverve szerintem még elviselhető volt, de Zolit nem győzte meg ez sem. Aztán a második fogás megnyugtatóbb volt, de a Dob utcai indiaiban kicsit jobban főznek. Aztán ittunk még egy kávét, ami elképesztő Szomszédok felemlegetésbe torkollott végül (főleg Orsi és én versenyeztettük a csodálatos emlékeket) és nagyon hangos vihogásba, és aztán sétáltunk a városban és csináltam némi turistafotót is.
Aztán végül délután lett és elindultunk visszafelé, természetesen a nap ekkor kezdett el sütni, egyébként pedig úgy szakad az eső, ahogy az az útikönyvekben meg van írva.
Aztán felmentünk még Fesohoz, de már csak négyen (Orsi, Zoli, Feso, Gabi) vacsiztunk paprikás szalámit, meg sajtot, meg paprikát. Kipróbáltuk, hogy milyen a csodálatos kínai szilvabor, aztán miután megállapítottuk, hogy pont, mint a cseresznyés Garrone, szépen rendes finom vörösborra váltottunk, és jó sokáig ott maradtunk és jártattuk a szánkat.
És nagyon-nagyon remek nap volt, az első olyan nap Londonban, amikor kicsit otthon éreztem magam és ez jó.
Tegnap pedig iskola, aztán elmentünk még este enni egy kis japán ételt, fent ezerszer említett kollégával (Feso).
Ma végül beiratkoztam még egy hónapra a nyelviskolába, mert egyrészt jó ott, másrészt meg legalább délelőttönként beszél hozzám valaki, akinek angol az anyanyelve (bár amerikai, tanult britissel, basszus), harmadrészt így adnak szállásigazolást, ami feltétlenül szükséges, ha szeretnék egy bankszámlát, márpedig szeretnék.
Holnap színházba megyek, iskolai szervezés. Hatkor találkozom Wakakoval (japán osztálytárshölgy) a Trafalgar squeren, de lehet hogy a többiekkel is. Aztán színház után még talán odaérek egy jazz koncertre, a Pecek-Lakatos Trio (de ki a harmadik?). Ha meg nem, hát akkor holnap után a szlovákokéra.
Szóval ezért nem írtam. Mert reeettentően elfoglalt voltam az utóbbi napokban. Naagyon-nagyon sok dolgom volt, de majd megoldom valahogy, ne aggódjatok.
Lassan azért itt lesz az ideje megcsípni valami félállást, éshát ha ez van, mármint iskola, meg rövid távú tervek egyenlőre, akkor a vendéglátó szférában. Legalább ott nem kell sokat gondolkozni és a mozgás meg csak jót tesz, a sok irodai üldögélés után. Úgyhogy ma itthon leszek este, és CV-t gyártok arról, hogy mennyire remek munkaerő vagyok ezen a téren.
Remélem ti is jól vagytok. És ezerszer csókolok mindenkit.
Ja és Ivi, köszi a tippet, semmiképpen sem fogom kihagyni, sőt szerintem még ezen a héten megnézem és aztán tájékoztatlak az élményről, tényleg csodálatos egy épület.:)
ja és majd el felejtettem:
Sosemlátott, gyönyörű fotók a Flickren!!!!: )
http://flickr.com/photos/gabiko
2006-05-14
2006 május 14-első bejegyzés eznap
Na,megint itt vagyok. Ígértem képeket, most megkapjátok azt is, illetve nem beszélek túl sokat ma, mert sosem olvassátok végig: ) (tisztelet a kivételnek: )) legalábbis azt tervezem, de lehet, hogy elkap a hév, de nem nagyon éreztem magamban erőt a héten az irkáláshoz.
Valahogy minden erőmet leköti, hogy felidézzem, hogy hogyan is lehet új ismeretségekre szert tenni, mármint olyanokra, amiket maga választ az ember. Mert ez most valahogy egy olyan szituáció , amit kicsit elfelejtettem kezelni az elmúlt öt évben szerencsére (kisebb, de annál fontosabb kivételektől eltekintve).
Merthogy mi van, az van, hogy itt vagyok egy nagyvárosban, körülöttem olyan emberekkel akik adottak és nincs is velük semmi baj de szeretnék kicsit hasonlóbbakat hozzám és sok-sok energiámba kerül annak a tervezgetése, hogy honnan szerezzek olyanokat, akikkel én szeretnék megismerkedni.
Felmerült bennem a dolgozás lehetősége, de akkor megint nagy kérdés, hogy mit, és azt hogyan. A másik lehetőség a mulatozásé, ami szintén remek dolog és nagyon szükséges is, de nem vezet valójában sehova. Szóval ezekkel töltöm itt a napokat. Mert sok lehetőség van, de eddig egyik sem ütött annyira sziven, hogy azt mondjam, oké ezt akarom.
Lássuk először a munkát. Elkezdtem portfoliót gyártani, meg önéletrajzot, de nem biztos, hogy szeretnék építészként (vagy belsőépítészként) dolgozni itt, miközben azt gondolom, hogy márpedig nagyon kéne, ha a karrierépítgetés lehetőségét veszem számba, de közben meg ez egy új helyzet itt, ahova új élményekért, és új gondolatokért jöttem és nem folytatni gyorsan az otthoni dolgokat.
Persze szeretem a munkámat, de mégis összeugrik a gyomrom, ha arra gondolok, hogy most hirtelen itt beülnék egy irodába és folytatnám, amit otthon elkezdtem, azt hiszem, kell még kis időt adni magamnak. De hogy mennyit, azt nem tudom, azt majd megsúgják belülről. Harmadrészt meg kell csinálni valamit, mert megőrülök a semmittevéstől.
Elmehetek még vendéglátásba dolgozni, ahogy mindenki teszi, aki kijön, de nincs kedvem idegen emberekre mosolyogni egész nap, csak mert el akarok adni nekik valamit, azt hiszem most nem tudnék elég meggyőző lenni.
Valójában valami izgi, kreatív munkát szeretnék, nem túl sok felelősséggel (de lehetőséggel a haladásra), sok történéssel, meg új emberekkel, meg utazgatással, meg mászkálással, némi pénzért. Szép kis álom, mi? Hamarosan azt is kitalálom majd, hogy mi az. Aztán már csak meg kell keresni.
De addig várok és próbálom értelmesen eltölteni a napokat városnézéssel, meg itthon levéssel, meg parkban fekvéssel, meg tanulással és ez most jólesik, csak a fránya újra és újra feltörő lelkiismeretfurdalást nehéz leküzdeni, hogy nem csinálok semmit, csak lopom a napot. De még bírom, azzal nyugtatom magam, hogy az emberek el szoktak menni két hétre nyaralni, meg háromra is.
A mulatozásról is írok. Az a furcsa dolog van, hogy elmegyek mindenhova, ahova csak lehetőségem van elmenni, de valahogy belülről nincs túl sok motivációm. Egyrészt, mert nem kívánom az alkoholt, vagyis egyáltalán nincs kedvem túl sokat inni, és kikapcsolni a figyelést, ráadásul idegen emberekkel, de egyébként sincs. És ez nem azt jelenti, hogy nem akarok ellazulni, vagy nem tudok, pont ellenkezőleg, tökre jól érzem magam. Csak figyelek…hmmm, meg rosszalkodom kicsit..: ).
Már van két új barátom ebben a városban, akikkel sosetöbbet nem akarok majd találkozni, az egyik egy helyes, magas (magas, basszus két fejjel magasabb mint én, egy óriás volt) néger fiú, akivel múlt szombaton sikerült egy helyen táncikálni egy jó órát, ráadásul kétszer, mert egyszer már eliszkoltam, de megtalált mégegyszer. Aztán elbúcsúztunk egymástól ahogy kell: ), jól megadta a telefonszámát (de először az enyém volt a kérés tárgya), én meg jól megígértem hogy felhívom, de szerintem ő sem gondolta komolyan.
A másik egy máltai fiatalember volt, akivel a Trafalgar squaren ismerkedtünk meg, neki az a helyes trükkje volt a csajozásra, hogy mellém ért, csuklott egyet, én ránéztem, ő azt mondta, hogy Sorry! és aztán be nem állt a szája másfél órán keresztül Megpróbált rábeszélni, hogy tanuljak meg hajat vágni, mert abból csomót lehet keresni…jézusom. Aztán még elmentünk vettünk kávét, aztán elmentünk egy parkba, aztán azt hazudtam, hogy haza kell mennem, mert beszélnem kell a lakótársammal, elkérte a számomat, aztán végül sikerült rábeszélnem, hogy adja meg ő az övét, de azért az otthoni számomat megadtam neki (mármint a mobilt), aztán hazajöttem, kicseréltem a magyar kártyámat az ittenire, és jól nem hívtam fel. Egy nőszörny vagyok, mi? De normális fiúk miért nem ismerkednek az utcán? : )
Szóval azt hiszem ennyi elég is volt a kis kalandokból. Normálisan nemet mondani, úgy látszik, nem tudok egyébként meg nagyon fárasztóak.
Tehát némi félresikerült próbálkozás után a mulatozást illetőleg, (egy pub-diszkós buli, ahol friss húsnak éreztem magam,és az is voltam, meg egy drum’n’bass buli, elképesztően kiürült arcokkal (kólától meg bogyótól)) most pénteken végül eljutottam egy klub-rock koncertre és ott végre jó volt, bár nem maradtunk sokáig, mert a két kis lakótársam, akikkel voltam, menni szerettek volna hamar. De amíg ott voltam, addig kicsit megnyugodott a szívem. Végre olyan arcokat láttam, amilyeneket szerettem volna, nem éreztem magam úgy, hogy azért vagyok itt,hogy valakinek a horgára akadjak, ráadásul a zene is jó volt.
Három zenekar volt.
Az első Ben zenekara volt, aki a tanárom a suliban, és valójában vicces volt őt látni, mezítláb basszusgitározni.
A második, hmmm, hát olyan öregebb arcokból, még az ősrocker korszakból, kicsit befrissítve.
A harmadik meg nagyon jó volt, az valami hard-rock féle volt, és nagyon jók voltak, természetesen arról kellett elmenni, és a nevüket sem tudom, mert miért is. : )
Aztán tegnap majdnem elmentem megint valami mulatóhelyre, valami húsvásárosba, de végül nem mentem, nem hiányzott. Hé, lehet, hogy megöregedtem? Jajajajj…: )
Szóval a tanulságok:
1.A koncertek a nekem való helyek itt is, ebben nincs változás. Úgyhogy a kikapcsolódós vonal rendben lesz, mert már tudom mit keresek és a többi itt sem érdekel. A nyugodt kricsmizés azért hiányzik, de megfelelő társaság híján még nem kivitelezhető, de ami késik, reméljük, nem múlik.
2.A dolgozós-fejlődős része a dolognak meg érik szép lassan, attól sem aggódom, csak siettetném kicsit a belső elhatározást a valami fele, de azt meg nem lehet, sajna.
Aztán mi van még:
1. Hamarosan megérik a szomszéd fáján a cseresznye, és átlóg a mi kertünkbe.
2. Az itteni lányok a reggeli készülődést a metrón fejezik be, hihetetlen sminkeket kanyarítanak magukra néhány megálló alatt, arckrémezős alapozástól, a szemkihúzó tuson át, egészen a smink utáni kézkrémezésig.
Azt hiszem ennyi. Na akkor még néhány kép. Jöhet?
Valahogy minden erőmet leköti, hogy felidézzem, hogy hogyan is lehet új ismeretségekre szert tenni, mármint olyanokra, amiket maga választ az ember. Mert ez most valahogy egy olyan szituáció , amit kicsit elfelejtettem kezelni az elmúlt öt évben szerencsére (kisebb, de annál fontosabb kivételektől eltekintve).
Merthogy mi van, az van, hogy itt vagyok egy nagyvárosban, körülöttem olyan emberekkel akik adottak és nincs is velük semmi baj de szeretnék kicsit hasonlóbbakat hozzám és sok-sok energiámba kerül annak a tervezgetése, hogy honnan szerezzek olyanokat, akikkel én szeretnék megismerkedni.
Felmerült bennem a dolgozás lehetősége, de akkor megint nagy kérdés, hogy mit, és azt hogyan. A másik lehetőség a mulatozásé, ami szintén remek dolog és nagyon szükséges is, de nem vezet valójában sehova. Szóval ezekkel töltöm itt a napokat. Mert sok lehetőség van, de eddig egyik sem ütött annyira sziven, hogy azt mondjam, oké ezt akarom.
Lássuk először a munkát. Elkezdtem portfoliót gyártani, meg önéletrajzot, de nem biztos, hogy szeretnék építészként (vagy belsőépítészként) dolgozni itt, miközben azt gondolom, hogy márpedig nagyon kéne, ha a karrierépítgetés lehetőségét veszem számba, de közben meg ez egy új helyzet itt, ahova új élményekért, és új gondolatokért jöttem és nem folytatni gyorsan az otthoni dolgokat.
Persze szeretem a munkámat, de mégis összeugrik a gyomrom, ha arra gondolok, hogy most hirtelen itt beülnék egy irodába és folytatnám, amit otthon elkezdtem, azt hiszem, kell még kis időt adni magamnak. De hogy mennyit, azt nem tudom, azt majd megsúgják belülről. Harmadrészt meg kell csinálni valamit, mert megőrülök a semmittevéstől.
Elmehetek még vendéglátásba dolgozni, ahogy mindenki teszi, aki kijön, de nincs kedvem idegen emberekre mosolyogni egész nap, csak mert el akarok adni nekik valamit, azt hiszem most nem tudnék elég meggyőző lenni.
Valójában valami izgi, kreatív munkát szeretnék, nem túl sok felelősséggel (de lehetőséggel a haladásra), sok történéssel, meg új emberekkel, meg utazgatással, meg mászkálással, némi pénzért. Szép kis álom, mi? Hamarosan azt is kitalálom majd, hogy mi az. Aztán már csak meg kell keresni.
De addig várok és próbálom értelmesen eltölteni a napokat városnézéssel, meg itthon levéssel, meg parkban fekvéssel, meg tanulással és ez most jólesik, csak a fránya újra és újra feltörő lelkiismeretfurdalást nehéz leküzdeni, hogy nem csinálok semmit, csak lopom a napot. De még bírom, azzal nyugtatom magam, hogy az emberek el szoktak menni két hétre nyaralni, meg háromra is.
A mulatozásról is írok. Az a furcsa dolog van, hogy elmegyek mindenhova, ahova csak lehetőségem van elmenni, de valahogy belülről nincs túl sok motivációm. Egyrészt, mert nem kívánom az alkoholt, vagyis egyáltalán nincs kedvem túl sokat inni, és kikapcsolni a figyelést, ráadásul idegen emberekkel, de egyébként sincs. És ez nem azt jelenti, hogy nem akarok ellazulni, vagy nem tudok, pont ellenkezőleg, tökre jól érzem magam. Csak figyelek…hmmm, meg rosszalkodom kicsit..: ).
Már van két új barátom ebben a városban, akikkel sosetöbbet nem akarok majd találkozni, az egyik egy helyes, magas (magas, basszus két fejjel magasabb mint én, egy óriás volt) néger fiú, akivel múlt szombaton sikerült egy helyen táncikálni egy jó órát, ráadásul kétszer, mert egyszer már eliszkoltam, de megtalált mégegyszer. Aztán elbúcsúztunk egymástól ahogy kell: ), jól megadta a telefonszámát (de először az enyém volt a kérés tárgya), én meg jól megígértem hogy felhívom, de szerintem ő sem gondolta komolyan.
A másik egy máltai fiatalember volt, akivel a Trafalgar squaren ismerkedtünk meg, neki az a helyes trükkje volt a csajozásra, hogy mellém ért, csuklott egyet, én ránéztem, ő azt mondta, hogy Sorry! és aztán be nem állt a szája másfél órán keresztül Megpróbált rábeszélni, hogy tanuljak meg hajat vágni, mert abból csomót lehet keresni…jézusom. Aztán még elmentünk vettünk kávét, aztán elmentünk egy parkba, aztán azt hazudtam, hogy haza kell mennem, mert beszélnem kell a lakótársammal, elkérte a számomat, aztán végül sikerült rábeszélnem, hogy adja meg ő az övét, de azért az otthoni számomat megadtam neki (mármint a mobilt), aztán hazajöttem, kicseréltem a magyar kártyámat az ittenire, és jól nem hívtam fel. Egy nőszörny vagyok, mi? De normális fiúk miért nem ismerkednek az utcán? : )
Szóval azt hiszem ennyi elég is volt a kis kalandokból. Normálisan nemet mondani, úgy látszik, nem tudok egyébként meg nagyon fárasztóak.
Tehát némi félresikerült próbálkozás után a mulatozást illetőleg, (egy pub-diszkós buli, ahol friss húsnak éreztem magam,és az is voltam, meg egy drum’n’bass buli, elképesztően kiürült arcokkal (kólától meg bogyótól)) most pénteken végül eljutottam egy klub-rock koncertre és ott végre jó volt, bár nem maradtunk sokáig, mert a két kis lakótársam, akikkel voltam, menni szerettek volna hamar. De amíg ott voltam, addig kicsit megnyugodott a szívem. Végre olyan arcokat láttam, amilyeneket szerettem volna, nem éreztem magam úgy, hogy azért vagyok itt,hogy valakinek a horgára akadjak, ráadásul a zene is jó volt.
Három zenekar volt.
Az első Ben zenekara volt, aki a tanárom a suliban, és valójában vicces volt őt látni, mezítláb basszusgitározni.
A második, hmmm, hát olyan öregebb arcokból, még az ősrocker korszakból, kicsit befrissítve.
A harmadik meg nagyon jó volt, az valami hard-rock féle volt, és nagyon jók voltak, természetesen arról kellett elmenni, és a nevüket sem tudom, mert miért is. : )
Aztán tegnap majdnem elmentem megint valami mulatóhelyre, valami húsvásárosba, de végül nem mentem, nem hiányzott. Hé, lehet, hogy megöregedtem? Jajajajj…: )
Szóval a tanulságok:
1.A koncertek a nekem való helyek itt is, ebben nincs változás. Úgyhogy a kikapcsolódós vonal rendben lesz, mert már tudom mit keresek és a többi itt sem érdekel. A nyugodt kricsmizés azért hiányzik, de megfelelő társaság híján még nem kivitelezhető, de ami késik, reméljük, nem múlik.
2.A dolgozós-fejlődős része a dolognak meg érik szép lassan, attól sem aggódom, csak siettetném kicsit a belső elhatározást a valami fele, de azt meg nem lehet, sajna.
Aztán mi van még:
1. Hamarosan megérik a szomszéd fáján a cseresznye, és átlóg a mi kertünkbe.
2. Az itteni lányok a reggeli készülődést a metrón fejezik be, hihetetlen sminkeket kanyarítanak magukra néhány megálló alatt, arckrémezős alapozástól, a szemkihúzó tuson át, egészen a smink utáni kézkrémezésig.
Azt hiszem ennyi. Na akkor még néhány kép. Jöhet?
2006 május 14-harmadik bejegyzés
Bónuszkép a függőknek:)
Az öregember álma, vagy az álom öregembere....ott van és közben engem figyel....: )
Az öregember álma, vagy az álom öregembere....ott van és közben engem figyel....: )
2006 május 14-képek
1.Mondom én, hogy nagyon sütött a nap, fiúk félmeztelenül üldögéltek veszélyes helyeken óraszám.
2. Igen, ez csalás, ez egy nagy képnek egy kis része, de az az igazság, hogy ezt szerettem volna lefotózni, de nem vitt elég messzire az objektívem, úgyhogy hálát adok a digitális technikának.
3. A fiatalember volt a legviccesebb figura aki a templom előtt üldögélős, vuszvárós aszalódás közben a látóterembe akadt. Tűzött a nap, de ő full fekete bőrcuccban, kb úgy 45 éves lehetett, patacipőben, festett körömmel, alaposan kihidrogénezett hajjal, napszemüveg le-napszemüveg fel játékot játszott, míg megpróbált a laptopjával kezdeni valamit (leginkább a nézésével próbálkozott de abban a napsütésben, érthetetlen volt). Aztán egyszer csak megkönnyebbülten abbahagyta, mert megérkezett lilahajú barátnője.
Tényleg az a legeslegjobb Londonban, hogy mindent lehet. Egyébként ez meg nyilván a felszín, de az néha pont jó, ha hagyják az embert olyannak lenni, amilyen lenni szeretne.
Ezek történtek még az üldögélés és buszravárakozás közben. Na melyiket exponáltam véletlenül? : )
1. Tate Modern, hát nem a kedvenc házam itt.
2. Valahol a Leicester square környékén, vagy már a Soho? Nem is tudom.
3. Szomorú menedzser ebédidőben.
A Temze szép, csak koszos, a szaga talán épp ezért emlékeztet a Dunára. Bár Beának emlékszem pont a Duna-szag hiányzott, amikor itt volt sok-sok évvel ezelőtt hosszú-hosszú ideig, mindig eszembe jut, amikor a budai rakparton suhanok az autóval.
És Isten hozott a holdon! A képen, az a pici fehér, nem piszok a képernyődön, hanem a hold, de azt hiszem jobb lesz ha befotosoppolok egy nagyobbat....
Na, jól van . Felrakom még a metrósokat, de aztán legyen elég.... :)
A 
BA vagy B?
Kék vonal, zöld vonal.... A lényeg a lényeg, a Londoni metró tényleg jó, elképesztő mennyiséget lehet vele barangolni a föld alatt, ami nagyon unalmas, viszont cserébe gyors. És mint mondtam a lányok elképesztő sminkeket varázsolnak az arcukra néhány megállónyi távolság alatt. Kész "átváltoztatjuk" szalon.
Na ennyi volt a móka mára. Remélem verbálisan és vizuálisan is kielégítő voltam ezen a hétvégén, jövő héten újra jövök. Kéééésszzzüüüljeteeeek!!!!
csókolok mindenkit. puszik
2006-05-06
2006 május 5
Na jó van egy jó hírem magamnak. Tegnap London és én elkezdtünk végre összebarátkozni, ő megmutatta nekem a Soho-t meg a Chinatown-t én meg megígértem neki, hogy nem cikizem többet azzal, hogy folyik a nyála a zakójára. És megegyeztünk. És most mindenki boldog. De tényleg.
Na mi volt tegnap. Iskola, ahol annyira hideg volt bent, hogy Ben (aki egyébként Torontó-i és másfél éve él csak Londonban…. Ez nem igaz, hogy egyetlen angol angol sincs ebben a városban) jól elvitt bennünket sétálni a Hyde Parkba (ahol egyébként én is töltöttem tegnap némi időt tanítás alatt…) és megnéztünk ott egy kiállítást is, nagy különböző színekre festett vásznakból.
A tegnapi reggel egyébként elég viccesen indult és lett vége is, tegnap London akart engem. Elmondom, hogy honnan jöttem rá. Kisebb időzavarral ébredtem, ugyanis visszaállítottam az órámat még egy órával tegnapelőtt éjjel, de nem tudtam róla, azt hittem most lesz a helyes időn.
Na, megpróbálom elmagyarázni. Nagy késős vagyok, ezt mindenki tudja, azt kicsit kevesebben sajnos, hogy nagyon küzdök ellene, ezért a telefonom órája 51 percet siet. (jól olvastad, de ideírom betűvel is, mint a postán: ötvenegy) Azért siet ennyit, mert az olyan sok, hogy egyrészt nem bírom hitelen visszaszámolni, és azért ötvenegy, hogy ne 45 legyen, mert azt könnyű kitalálni, így legalább mindig van egy kis para idő ügyben és nagy valószínűséggel kicsit kevesebb késéssel érek oda a találkozókra, vagy pontosan, mert sietnem kell. Ez van, nekem azt hiszem csak ez működik, másrészt meg mindenki frászt kap aki a telefonom órájára néz.
Na mindegy hagyjuk a múltat, a lényeg a lényeg, valami miatt tegnapelőtt éjjel azt hittem, hogy késik az órám kb 10 percet az angol időhöz képest, pedig már visszaállítottam úgy emlékeztem. De akkor azt hittem, elszámoltam magam és kb jó is lett volna, csak az otthoni időhöz képest késett, az angolhoz képest meg sietett (jól). Ha valaki érti még az szóljon, de azért mostmár nem hagyom abba.
Ezt a feladványt meg remélem egyszer majd kérik az emeltszintű matek érettségin.
A lényeg a lényeg, hogy én akkor hirtelen egyáltalán nem értettem, hogy hány óra van (íme, az ember, ily egyszerűen tud túljárni a saját eszén és ez is bizonyítja, hogy ha ez ilyen esetekben megy, akkor máskor is hasonlóan könnyű, ezt is tapasztaltam már) Nagy zavarodottságomban pedig szépen fogtam magam és visszatoltam még egy órával a virtuális mutatókat. Na és mi történt másnap reggel?
Egyrészt este teljesen elégedetten feküdtem, le, hogy basszus nem igaz, hogy ennyire hülye vagyok, hát ezért kések el mindig a suliból, és már aludtam is. Reggel csörgött, felkeltem, de valahogy másképp sütött a nap, gondoltam na ugye, ilyen ez mikor az ember időben kel, aztán zuhany, aztán indulás és olyan kevesen voltak a metrón, és felnéztem az órára és ¾ 8 volt. Gondoltam hülyeség, biztos elállítottak valamit a központban (senki nem mondhatja, hogy nem bízom magamban: )) Aztán odaértem a sulihoz és zárva volt. De egyébként negyed kilencre értem oda, tehát ha nem állítom vissza az órámat, akkor sikerült volna megint elkésni egy negyed órát. Értitek, ugye? Borzasztó vagyok, de tényleg. Viszont az is kiderült, hogy az óra első 15 percében semmi nem történik, csak várjuk a későket, na ugye.
Így kezdődött. London tegnap egy órával előbb akart engem (mint olvastátok) és két órával később engedett csak haza, aminek egész egyszerű okai voltak (mindjárt mesélem).
Suli után nekivágtam a városnak, elmentem a Covent Garden-hez, de csak mert eredetileg a Portobello Road-i piacra szerettem volna menni, ahogy Sasa (és talán Anna is még otthon, igenigen…vagy Vilma…na mindegy mindenkitől bocs, aki igen és aki nem de, Sasa sms-ben vigasztalt az ötlettel) ajánlotta London-megszeretés céljából. Szóval hirtelen nem találtam a Portobello Road-ot a térképen, a Covent Garden meg pont jó metróvonalon volt és gondoltam hátha az is jó lesz. Jó volt. Megnyugodtam, hogy mégiscsak dobog a városban valami szív és az mégjobban megnyugtatott, hogy a hírek szerint nem ez az egyetlen. Ebédeltem valami olaszban, beszélgettem az albán felszolgálóval a montenegrói élményeimről (nyaralás Anitával kb. három éve, basszus, nem hiszem el hogy olyan régen volt) és hogy a két ország milyen közel van egymáshoz és a hét évről amit Londonban töltött.
Megnéztem az Operát, meg körülbóklásztam a piacon. Aztán elmentem a Fotográfusok galériájába, beleszerettem Rinko Kawauchi fotóiba, aztán tovább a városba.
Soho, Chinatown csak érintőlegesen, majd töltöttem vagy három órát a St-Martin-in-the-Fields templom lépcsőjén részben jókedvből, részben elhatározásból. Az történ ugyanis, hogy csináltam magamról egy képet. Mindjárt mellékelem. Aztán megnéztem és láttam, hogy lecsúszott (nem is értem, hogy mi a fenéért nem emeltem fel a gépet szépen a kis arcom elé, na mindegy) és aztán a következő két órában ott ültem és arra vártam, hogy újra arra jöjjön egy nyomorult városnézős busz, hogy javíthassam a hibát, de nem jött. De végül is mindegy, eredményesnek könyveltem el az ott töltött időt, elmondom, hogy miért:
1. Nagyon sütött a nap, ígyhát szépen lebarnult a pofim, meg a lábszáram. A lábszárbarnulás miatt meg mostantól ér a rövidebb szoknyáimat is felvenni, ami tavaly a sok számítógép előtt üldögélés miatti lábfehérmaradás okán nem történt meg. Hurrá.
2. Volt két nyugis órám, amikor azt hittem csinálok valamit, de nem csináltam, viszont amiatt, mert azt gondoltam, hogy csinálok, nem volt bennem a para, hogy most nem csinálok semmit. Ígyhát nyugodtan bámulhattam az embereket halomszámra, és csak úgy szaladgálhattak a fejemben a gondolatok szabadon.
3. Sikerült megnyugtatnom magam, hogy az, hogy a fotó alulkomponált (ez a helyes kifejezés vajon arra, hogy lecsúszott, mint autószerelőről a melegítőnaci?) az csupán emel „művészi” értékén. Mert ha véletlenül egyszer valaki majd megtalálja a fotóimat, vagy bármilyen dolgot amit addig csinálok, de közte ezt a fotót is, miután én már megöregedtem és meghaltam és híres leszek majd akkor miattuk, akkor mindenki azt fogja hinni, hogy direkt erősítettem rá a fotó turistás hangulatára és hogy mennyire zseniális voltam már ennyire fiatalon, hogy ilyen remekül elkaptam az érzést és még azt a kis geget is megengedtem magamnak, hogy direkt alulkomponáltam a képet. Egyszerűen fantasztikus. Tudtátok, hogy a művészek sosem bénáznak? A fotósok csak lenyomják a gombot és zseniális dolgokat csinálnak (csak nézzétek meg Vancsó Zoli egyik fotóját a wiw-en az van alatta, „véletlenül exponáltam” : )) (nem cikizem, tényleg, nagyon bírom!)
Én meg teljes koncentrációval és direkt kicsit rosszul exponáltam, csak hogy reflektáljak a mai emberek vizuális torzulására, a turisták spontaneitására és laikusságára, miközben zseniálisan vicces és nagyon jó „véletlen” fotókat csinálnak és rengeteg rosszat is, de amit szerettek volna az rajta van, az érzést hazaviszik a képen de csak maguknak és ez pont elég. Én meg hogy elkaptam a feelinget. Micsoda művész, micsoda művész, őőőrület, gyerekek, ez őőőőrület!.
Egyébként a második óra végére tényleg elkezdett tetszeni a fotó, a hibájával együtt és nem elkeseredettségből a krva busz és a fejtetőmet égető nap miatt. Elkezdtem egyszercsak azt gondolni, hogyha megcsinálnám helyesen (az meg mit jelent? És ki mondja meg?) nem tetszene. Mert ez így jó a spontaneitásával együtt, és akkor végre csomóminden, ami gúzsba köt egyébként és amitől kicsit távolabb szeretnék kerülni, hogy számba vehessem őket (mármint úgy értem megszámolni, nem orálisan), egy pillanatra felállt mellőlem és tovaszállt és hirtelen nagyon könnyű lett minden. Hogy ér hibázni, itt ér, így ér. Szerintem csinálok egy ilyen sorozatot Londonról, hmm lehet, hogy nem is tudok másmilyet?: )) Milyen jó lenne kicsit tapasztaltabb fotósnak lenni, vagy fotósnak lenni, és biztosnak lenni abban, hogy direkt van a hiba. Talán azt fogom be kontrolládának, hogy megpróbálom megcsinálni utána helyesen is, vagy legalábbis leírom, hogy mit bénáztam el direkt és mit véletlenül.
Egyébként érdekes volt és gyönyörű (és csak most kapcsolt oda az agyam), hogy Rinko Kawauchi képein is volt valami nagyon ilyen, azt hiszem pont az vágott mellbe, a teljes kontroll alatt lévő, mégis nagyon szárnyaló érzések. Például az csomó képén megvolt, hogy a képszéllel nem volt párhuzamos, ami épp az lehetett volna, hanem kicsit kimozdult, és ettől annyira gyönyörű volt, mert az arány amennyire megmozdult a kép a keretekhez képest, nagyon finom de mégis erőteljes mozdulatként volt jelen, ami nyilvánvalóan nem hiba volt, vagy spontaneitás, de szerintem , az első ilyen képén még az volt, csak utána rájött. Gyönyörűségesek. Egyébként vetítés volt, láttam tőle vagy 150 képet, mindet kb 5mp-ig, tudjátok pont annyi ideig, amíg beleég a fejedbe, és volt alatt valami zene, ami szintén nagyon passzolt az egészhez. Valahogy az egész egyébként egy fotósorozat volt, a nagyszüleiről és a nagyapja haláláról, meg a családról, de közben meg persze, az összes különálló képként is működöt. Azokon a képeken valahogy minden a helyén volt, teljesen mindegy volt, mennyire volt rajtuk kócosság, minden egyes mozzanat ott volt, ahol lennie kellett, szerintem.
Szabadon és teljes rendben.
Hát remélem, lehet találni róla valamit a neten, mégiscsak japán vagy mi.: )
Ezek voltak a lépcsőn, aztán elindultam szépen és mászkáltam még kicsit a városban, találtam kismillió éttermet és nagyon hiányzott a Sasa és a csütörtök esti vacsik. Pedig még csak egy hete jöttem el. De aztán haza jöttem, kisebb kerülővel, mert kétszer rossz irányba szálltam két különböző tömegközlekedési eszközön, vagyis London bácsi nem akart hazaengedni. Igaz ami igaz, tényleg jól mulattunk aznap. Aztán itthon jól megettem a zöldséges birkát (brrrrr) amit a töröknél vettem véletlenül. Nem szomorkodtam tovább, hanem gyorsan este lett és már lehetett is aludni, miután megnéztem Az utolsó szamuráj-t, kicsit sírdogáltam még azon, hogy Tom Cruise-t nem fogja a golyó és hogy a szamuráj főnököt játszó keleti vonásokkal rendelkező férfiember mennyire gyönyörű (ma úgy tűnik ez a kedvenc szavam) volt kívül és belül egyaránt és hogy meghalt, de milyen szépen.
Aztán reggel lett, és gondoltam elmegyek uszodába, mert nagyon vágyom a vízre, de másképp alakult kicsit. Szobatársam javaslatára elvándoroltunk a Primark nevű helyre, ahol vásároltam pólókat és ő is. A lényeg a lényeg, hogy megérte.
Aztán ittunk még ott egy kávét másik lakótársam (Éva) javaslatára. A kávézó rettentően hangulatos kis helyen volt, Hackney egyik mellékutcáján, ahonnan figyelemmel követhettük a főutca forgalmát, viszont jól beszorult a kipufogószag, illetve a fejünk felett száguldott el valami vonat és a buszoknak is ott volt valami fordulója, úgyhogy rá sem kellett volna gyújtanom a kávéhoz. Jó volt, mintha a régi népstadionnál lévő buszpályaudvar közepén nyitott volna valaki egy hangulatos kis helyet.
Aztán már majdnem sínen voltam az uszihoz, mikor még haza kellett szaladnom, mert itthon hagytam az úszósapkámat. Ha már itthon voltam magamhoz vettem némi Hello Kitty-s fétis tárgyat esernyő formájában meg váltani való pénzt és irány a város.
Az Oxford Street-en miután összevesztem egy olasz pénzváltó bódéssal, mert elképesztő alacsony árat mondott, találtam egy helyet ahol természetesen magyar csaj dolgozott, ott már rendben ment minden. Aztán bementem egy O2 boltba és vettem sim kártyát egy indiai sráctól, vagyis már van angol telefonszámom, ami azért jó, mert fel tudtok hívni és csak nektek kerül pénzbe.: )
De még nem tudtok felhívni, mert, a török srác a telefonboltban nem tudta kikódolni a telefonomat, mert nem volt hozzá szoftverje. Egyébként én is tudok majd hazatelefonálni, ha végre beüzemelem, és azt hiszem az még így is jobban megéri majd. (majd otthon megadjátok: ))), csak viccelek, hééé csak viccelek)
Aztán még sétáltam kicsit az Oxford Street-en, mert már késő lett és lecsúsztam az úszásról ,egyébként meg végre esett az eső, ebből is látszik, hogy vége a színjátéknak, végre elkezdte az öregúr megmutatni az igazi arcát és én hálás vagyok neki
Aztán betévedtem a Topshop nevű boltba. Boltba, mit boltozok itt, egy komplexumba, három vagy négy szinttel plusz kávézó. És annyira tele volt, mint a Mango leárazáskor. Nagyon-nagyon tele. Minden szint.
El sem merem képzelni, mi történik itt akkor, mikor kikerül a kirakatba a SALES tábla, szerintem akkor emberek halnak bele itt a vásárlásba. Elképesztő volt. Rettentő nagy kupi is volt egyébként. Csomó cucc lent a földön, meg a cipőknél minden szanaszét. Bár az az igazság, hogy megértem a vezetőséget, nem lehet több embert felvenni, nem férnének el a vásárlóktól, de tényleg. Aztán, miután végigjártam az összes szintet és megfogdostam legalább ötven különböző tárgyat (mert mindent meg kell tapogatni) ez egyébként kb. fél órámba telt, gyorsan hazajöttem.
És most befejezem, mert megyünk valahova néhány lakótársammal és még csinibe is kell vágnom magam. Jó leszek, na….:)
Puszik sokféle sokfelé.
Holnap rakok fel még képeket, mert azért tegnap meg tegnap előtt csináltam egy csomót, és most néztem végig és rájöttem hogy van koncepcióm: ). De most legyen itt az ominózus…
hmmm.lehet, hogy mégiscsak visszamegyek és megvárom azt a buszt….:)
Na mi volt tegnap. Iskola, ahol annyira hideg volt bent, hogy Ben (aki egyébként Torontó-i és másfél éve él csak Londonban…. Ez nem igaz, hogy egyetlen angol angol sincs ebben a városban) jól elvitt bennünket sétálni a Hyde Parkba (ahol egyébként én is töltöttem tegnap némi időt tanítás alatt…) és megnéztünk ott egy kiállítást is, nagy különböző színekre festett vásznakból.
A tegnapi reggel egyébként elég viccesen indult és lett vége is, tegnap London akart engem. Elmondom, hogy honnan jöttem rá. Kisebb időzavarral ébredtem, ugyanis visszaállítottam az órámat még egy órával tegnapelőtt éjjel, de nem tudtam róla, azt hittem most lesz a helyes időn.
Na, megpróbálom elmagyarázni. Nagy késős vagyok, ezt mindenki tudja, azt kicsit kevesebben sajnos, hogy nagyon küzdök ellene, ezért a telefonom órája 51 percet siet. (jól olvastad, de ideírom betűvel is, mint a postán: ötvenegy) Azért siet ennyit, mert az olyan sok, hogy egyrészt nem bírom hitelen visszaszámolni, és azért ötvenegy, hogy ne 45 legyen, mert azt könnyű kitalálni, így legalább mindig van egy kis para idő ügyben és nagy valószínűséggel kicsit kevesebb késéssel érek oda a találkozókra, vagy pontosan, mert sietnem kell. Ez van, nekem azt hiszem csak ez működik, másrészt meg mindenki frászt kap aki a telefonom órájára néz.
Na mindegy hagyjuk a múltat, a lényeg a lényeg, valami miatt tegnapelőtt éjjel azt hittem, hogy késik az órám kb 10 percet az angol időhöz képest, pedig már visszaállítottam úgy emlékeztem. De akkor azt hittem, elszámoltam magam és kb jó is lett volna, csak az otthoni időhöz képest késett, az angolhoz képest meg sietett (jól). Ha valaki érti még az szóljon, de azért mostmár nem hagyom abba.
Ezt a feladványt meg remélem egyszer majd kérik az emeltszintű matek érettségin.
A lényeg a lényeg, hogy én akkor hirtelen egyáltalán nem értettem, hogy hány óra van (íme, az ember, ily egyszerűen tud túljárni a saját eszén és ez is bizonyítja, hogy ha ez ilyen esetekben megy, akkor máskor is hasonlóan könnyű, ezt is tapasztaltam már) Nagy zavarodottságomban pedig szépen fogtam magam és visszatoltam még egy órával a virtuális mutatókat. Na és mi történt másnap reggel?
Egyrészt este teljesen elégedetten feküdtem, le, hogy basszus nem igaz, hogy ennyire hülye vagyok, hát ezért kések el mindig a suliból, és már aludtam is. Reggel csörgött, felkeltem, de valahogy másképp sütött a nap, gondoltam na ugye, ilyen ez mikor az ember időben kel, aztán zuhany, aztán indulás és olyan kevesen voltak a metrón, és felnéztem az órára és ¾ 8 volt. Gondoltam hülyeség, biztos elállítottak valamit a központban (senki nem mondhatja, hogy nem bízom magamban: )) Aztán odaértem a sulihoz és zárva volt. De egyébként negyed kilencre értem oda, tehát ha nem állítom vissza az órámat, akkor sikerült volna megint elkésni egy negyed órát. Értitek, ugye? Borzasztó vagyok, de tényleg. Viszont az is kiderült, hogy az óra első 15 percében semmi nem történik, csak várjuk a későket, na ugye.
Így kezdődött. London tegnap egy órával előbb akart engem (mint olvastátok) és két órával később engedett csak haza, aminek egész egyszerű okai voltak (mindjárt mesélem).
Suli után nekivágtam a városnak, elmentem a Covent Garden-hez, de csak mert eredetileg a Portobello Road-i piacra szerettem volna menni, ahogy Sasa (és talán Anna is még otthon, igenigen…vagy Vilma…na mindegy mindenkitől bocs, aki igen és aki nem de, Sasa sms-ben vigasztalt az ötlettel) ajánlotta London-megszeretés céljából. Szóval hirtelen nem találtam a Portobello Road-ot a térképen, a Covent Garden meg pont jó metróvonalon volt és gondoltam hátha az is jó lesz. Jó volt. Megnyugodtam, hogy mégiscsak dobog a városban valami szív és az mégjobban megnyugtatott, hogy a hírek szerint nem ez az egyetlen. Ebédeltem valami olaszban, beszélgettem az albán felszolgálóval a montenegrói élményeimről (nyaralás Anitával kb. három éve, basszus, nem hiszem el hogy olyan régen volt) és hogy a két ország milyen közel van egymáshoz és a hét évről amit Londonban töltött.
Megnéztem az Operát, meg körülbóklásztam a piacon. Aztán elmentem a Fotográfusok galériájába, beleszerettem Rinko Kawauchi fotóiba, aztán tovább a városba.
Soho, Chinatown csak érintőlegesen, majd töltöttem vagy három órát a St-Martin-in-the-Fields templom lépcsőjén részben jókedvből, részben elhatározásból. Az történ ugyanis, hogy csináltam magamról egy képet. Mindjárt mellékelem. Aztán megnéztem és láttam, hogy lecsúszott (nem is értem, hogy mi a fenéért nem emeltem fel a gépet szépen a kis arcom elé, na mindegy) és aztán a következő két órában ott ültem és arra vártam, hogy újra arra jöjjön egy nyomorult városnézős busz, hogy javíthassam a hibát, de nem jött. De végül is mindegy, eredményesnek könyveltem el az ott töltött időt, elmondom, hogy miért:
1. Nagyon sütött a nap, ígyhát szépen lebarnult a pofim, meg a lábszáram. A lábszárbarnulás miatt meg mostantól ér a rövidebb szoknyáimat is felvenni, ami tavaly a sok számítógép előtt üldögélés miatti lábfehérmaradás okán nem történt meg. Hurrá.
2. Volt két nyugis órám, amikor azt hittem csinálok valamit, de nem csináltam, viszont amiatt, mert azt gondoltam, hogy csinálok, nem volt bennem a para, hogy most nem csinálok semmit. Ígyhát nyugodtan bámulhattam az embereket halomszámra, és csak úgy szaladgálhattak a fejemben a gondolatok szabadon.
3. Sikerült megnyugtatnom magam, hogy az, hogy a fotó alulkomponált (ez a helyes kifejezés vajon arra, hogy lecsúszott, mint autószerelőről a melegítőnaci?) az csupán emel „művészi” értékén. Mert ha véletlenül egyszer valaki majd megtalálja a fotóimat, vagy bármilyen dolgot amit addig csinálok, de közte ezt a fotót is, miután én már megöregedtem és meghaltam és híres leszek majd akkor miattuk, akkor mindenki azt fogja hinni, hogy direkt erősítettem rá a fotó turistás hangulatára és hogy mennyire zseniális voltam már ennyire fiatalon, hogy ilyen remekül elkaptam az érzést és még azt a kis geget is megengedtem magamnak, hogy direkt alulkomponáltam a képet. Egyszerűen fantasztikus. Tudtátok, hogy a művészek sosem bénáznak? A fotósok csak lenyomják a gombot és zseniális dolgokat csinálnak (csak nézzétek meg Vancsó Zoli egyik fotóját a wiw-en az van alatta, „véletlenül exponáltam” : )) (nem cikizem, tényleg, nagyon bírom!)
Én meg teljes koncentrációval és direkt kicsit rosszul exponáltam, csak hogy reflektáljak a mai emberek vizuális torzulására, a turisták spontaneitására és laikusságára, miközben zseniálisan vicces és nagyon jó „véletlen” fotókat csinálnak és rengeteg rosszat is, de amit szerettek volna az rajta van, az érzést hazaviszik a képen de csak maguknak és ez pont elég. Én meg hogy elkaptam a feelinget. Micsoda művész, micsoda művész, őőőrület, gyerekek, ez őőőőrület!.
Egyébként a második óra végére tényleg elkezdett tetszeni a fotó, a hibájával együtt és nem elkeseredettségből a krva busz és a fejtetőmet égető nap miatt. Elkezdtem egyszercsak azt gondolni, hogyha megcsinálnám helyesen (az meg mit jelent? És ki mondja meg?) nem tetszene. Mert ez így jó a spontaneitásával együtt, és akkor végre csomóminden, ami gúzsba köt egyébként és amitől kicsit távolabb szeretnék kerülni, hogy számba vehessem őket (mármint úgy értem megszámolni, nem orálisan), egy pillanatra felállt mellőlem és tovaszállt és hirtelen nagyon könnyű lett minden. Hogy ér hibázni, itt ér, így ér. Szerintem csinálok egy ilyen sorozatot Londonról, hmm lehet, hogy nem is tudok másmilyet?: )) Milyen jó lenne kicsit tapasztaltabb fotósnak lenni, vagy fotósnak lenni, és biztosnak lenni abban, hogy direkt van a hiba. Talán azt fogom be kontrolládának, hogy megpróbálom megcsinálni utána helyesen is, vagy legalábbis leírom, hogy mit bénáztam el direkt és mit véletlenül.
Egyébként érdekes volt és gyönyörű (és csak most kapcsolt oda az agyam), hogy Rinko Kawauchi képein is volt valami nagyon ilyen, azt hiszem pont az vágott mellbe, a teljes kontroll alatt lévő, mégis nagyon szárnyaló érzések. Például az csomó képén megvolt, hogy a képszéllel nem volt párhuzamos, ami épp az lehetett volna, hanem kicsit kimozdult, és ettől annyira gyönyörű volt, mert az arány amennyire megmozdult a kép a keretekhez képest, nagyon finom de mégis erőteljes mozdulatként volt jelen, ami nyilvánvalóan nem hiba volt, vagy spontaneitás, de szerintem , az első ilyen képén még az volt, csak utána rájött. Gyönyörűségesek. Egyébként vetítés volt, láttam tőle vagy 150 képet, mindet kb 5mp-ig, tudjátok pont annyi ideig, amíg beleég a fejedbe, és volt alatt valami zene, ami szintén nagyon passzolt az egészhez. Valahogy az egész egyébként egy fotósorozat volt, a nagyszüleiről és a nagyapja haláláról, meg a családról, de közben meg persze, az összes különálló képként is működöt. Azokon a képeken valahogy minden a helyén volt, teljesen mindegy volt, mennyire volt rajtuk kócosság, minden egyes mozzanat ott volt, ahol lennie kellett, szerintem.
Szabadon és teljes rendben.
Hát remélem, lehet találni róla valamit a neten, mégiscsak japán vagy mi.: )
Ezek voltak a lépcsőn, aztán elindultam szépen és mászkáltam még kicsit a városban, találtam kismillió éttermet és nagyon hiányzott a Sasa és a csütörtök esti vacsik. Pedig még csak egy hete jöttem el. De aztán haza jöttem, kisebb kerülővel, mert kétszer rossz irányba szálltam két különböző tömegközlekedési eszközön, vagyis London bácsi nem akart hazaengedni. Igaz ami igaz, tényleg jól mulattunk aznap. Aztán itthon jól megettem a zöldséges birkát (brrrrr) amit a töröknél vettem véletlenül. Nem szomorkodtam tovább, hanem gyorsan este lett és már lehetett is aludni, miután megnéztem Az utolsó szamuráj-t, kicsit sírdogáltam még azon, hogy Tom Cruise-t nem fogja a golyó és hogy a szamuráj főnököt játszó keleti vonásokkal rendelkező férfiember mennyire gyönyörű (ma úgy tűnik ez a kedvenc szavam) volt kívül és belül egyaránt és hogy meghalt, de milyen szépen.
Aztán reggel lett, és gondoltam elmegyek uszodába, mert nagyon vágyom a vízre, de másképp alakult kicsit. Szobatársam javaslatára elvándoroltunk a Primark nevű helyre, ahol vásároltam pólókat és ő is. A lényeg a lényeg, hogy megérte.
Aztán ittunk még ott egy kávét másik lakótársam (Éva) javaslatára. A kávézó rettentően hangulatos kis helyen volt, Hackney egyik mellékutcáján, ahonnan figyelemmel követhettük a főutca forgalmát, viszont jól beszorult a kipufogószag, illetve a fejünk felett száguldott el valami vonat és a buszoknak is ott volt valami fordulója, úgyhogy rá sem kellett volna gyújtanom a kávéhoz. Jó volt, mintha a régi népstadionnál lévő buszpályaudvar közepén nyitott volna valaki egy hangulatos kis helyet.
Aztán már majdnem sínen voltam az uszihoz, mikor még haza kellett szaladnom, mert itthon hagytam az úszósapkámat. Ha már itthon voltam magamhoz vettem némi Hello Kitty-s fétis tárgyat esernyő formájában meg váltani való pénzt és irány a város.
Az Oxford Street-en miután összevesztem egy olasz pénzváltó bódéssal, mert elképesztő alacsony árat mondott, találtam egy helyet ahol természetesen magyar csaj dolgozott, ott már rendben ment minden. Aztán bementem egy O2 boltba és vettem sim kártyát egy indiai sráctól, vagyis már van angol telefonszámom, ami azért jó, mert fel tudtok hívni és csak nektek kerül pénzbe.: )
De még nem tudtok felhívni, mert, a török srác a telefonboltban nem tudta kikódolni a telefonomat, mert nem volt hozzá szoftverje. Egyébként én is tudok majd hazatelefonálni, ha végre beüzemelem, és azt hiszem az még így is jobban megéri majd. (majd otthon megadjátok: ))), csak viccelek, hééé csak viccelek)
Aztán még sétáltam kicsit az Oxford Street-en, mert már késő lett és lecsúsztam az úszásról ,egyébként meg végre esett az eső, ebből is látszik, hogy vége a színjátéknak, végre elkezdte az öregúr megmutatni az igazi arcát és én hálás vagyok neki
Aztán betévedtem a Topshop nevű boltba. Boltba, mit boltozok itt, egy komplexumba, három vagy négy szinttel plusz kávézó. És annyira tele volt, mint a Mango leárazáskor. Nagyon-nagyon tele. Minden szint.
El sem merem képzelni, mi történik itt akkor, mikor kikerül a kirakatba a SALES tábla, szerintem akkor emberek halnak bele itt a vásárlásba. Elképesztő volt. Rettentő nagy kupi is volt egyébként. Csomó cucc lent a földön, meg a cipőknél minden szanaszét. Bár az az igazság, hogy megértem a vezetőséget, nem lehet több embert felvenni, nem férnének el a vásárlóktól, de tényleg. Aztán, miután végigjártam az összes szintet és megfogdostam legalább ötven különböző tárgyat (mert mindent meg kell tapogatni) ez egyébként kb. fél órámba telt, gyorsan hazajöttem.
És most befejezem, mert megyünk valahova néhány lakótársammal és még csinibe is kell vágnom magam. Jó leszek, na….:)
Puszik sokféle sokfelé.
Holnap rakok fel még képeket, mert azért tegnap meg tegnap előtt csináltam egy csomót, és most néztem végig és rájöttem hogy van koncepcióm: ). De most legyen itt az ominózus…
hmmm.lehet, hogy mégiscsak visszamegyek és megvárom azt a buszt….:)
2006-05-05
2006 május 4
Ma végre elvándoroltam a Hyde parkba, feküdtem a fűben vagy három órát és nagyon jó volt. Sokkal jobb a parkokban, mostani tapasztalataim szerint, bent lenni, mint megpróbálni elvándorolni mellettük . Ma cserébe még elképesztően meleg is volt, úgyhogy sütettem a hasamat, de tényleg. Aztán elmentem a Tate Modernbe, amiben nem volt sok minden sajnos, volt egy állandó kiállítás a modernizmusról, és van egy másik Moholy-Nagy, hmmm... amire nem mentem be, mert nem volt kedvem visszamászni jegyet venni, de majd bepótolom. Én komolyan azt hittem, hogy ez egy olyan múzeum amiben rettentő sok kiállítás van, de nem és ráadásul nem volt már ott a nap sem, ami még talán tavaly ott volt és az Anitáék látták is jól.
Aztán még lófráltam egy kicsit, vagyis inkább vonszoltam magam, mert jól felöltöztem reggel, nehogy megfázzak a 26 fokban (77F)
Ez volt, semmi különös, egy átlagos Londoni nap turistáknak.
És most válaszolok itt nektek mindenfélét.
Az előzményekről, meg hogy miért vagyok itt és mit csinálok.
Az történt, hogy a nyelvvizsga óta nem beszéltem angolul és egyre inkább szükségét éreztem annak, hogy mégiscsak elkezdjek végre, meg hogy kiderüljön, hogy mennyire vagyok igazándiból hülye és mennyire az a baj, hogy valójában még sosem használtam az angolomat semmire olvasáson kívül. Ezért hát kitaláltam, hogy nyelviskolába szeretnék járni, mégpedig akkor legyen Anglia és mivel egyáltalán nem vagyok egy nagy brit-mániákus, sőőt, ígyhát az egyetlen lehetőségnek Londont éreztem, az legalább nagy és remélhetőleg történik valami más is a sulin és a focin kívül. Aztán elkezdtem keresgélni a neten (wiw-fórumok, nyelviskolák Angliában, stb. stb.) és végül találtam egy, amolyan ügynökségfélét, ami bejött. Ez volt az A3. Szépen elvándoroltam a budapesti irodájukba és ők leszerveztek mindent (sulit és szállást) és én nem aggódtam és nyugodtan dolgozhattam tovább.
Az is történt még, hogy tavaly november óta annyira fáradt voltam már, hogy azt gondoltam, hogyha ez ilyen, akkor szükségem van egy levegővételre, mielőtt tényleg elkezdem csinálni a dolgomat, amit szeretek egyébként csinálni, a következő negyven évben is ugyanilyen intenzitással. Aztán a körülmények is úgy alakultak, hogy végül Március elején felmondtam a Szabolcsnál és ő meg elfogadta. És ez innentől (és ezelőttől is) egy hosszú mese, ami nem tartozik ide, a lényeg a lényeg, hogy nincs semmi baj, és minden rendben, béke van. Pontosan itt volt az ideje, ahhoz hogy az egyensúly megmaradjon. Szerencsére úgy alakult, hogy volt munkám az elmúlt hónapokban bőven és bízom benne, hogy így is marad. (részben saját, részben Szilvis, részben Szabolcsos)
Szóval tanulni jöttem, meg pihenni kicsit, de egyre inkább azt gondolom, hogy dolgozni is akarok. Nem bírom ki sokáig a semmittevést. Az hogy mit fogok csinálni az a jövő zenéje, majd meglátjuk micsoda lehetőségek teremtődnek, ha valóban elkezdek munkát keresni. Egyenlőre direkt visszafogom magam és megpróbálok kicsit kikapcsolni, de komolyan koncentrálnom kell rá. (De a szülők is rám parancsoltak és ha ez nem lenne elég, jól ellátták a bajomat (értsd ezalatt az anyagi támogatást (is)).
De mostanság azért mégiscsak álmaim munkáján gondolkozom itt Londonban. Úgy indultam neki, hogy nem akarok ezalatt a két-három hónap alatt semmi olyat csinálni, ami a szakmám, de most mégis ezen töröm a fejem. Hogy mi lesz az meg majd kiderül. De hogy lesz valami az biztos, ahogy magamat ismerem.
Na mi van még, jaaa a papucs. Annától kaptam egy csodaszép papucsot a Women’s secret-ből, lila és az orrára virágok vannak hímezve a belső része meg csíkos, a lényeg a lényeg hogy szép, aztán még vissza is cserélte nagyobbra. Aztán kaptam anyától egy másikat egy nagy bumfordi rózsaszínt az orrán csillogó cseresznyékkel és most bevallom, hogy végül az utazott velem. De a kis gyöngyös jó utat lánc, az mindennap köszön reggel. Hééé, ugye nem haragszol? Tudom ám, hogy nem. : ))
És vigyázok magamra megígérem, de azt azért ne mondja nekem senki életerős fiatalember, hogy miután megbeszéljük, sőt még ő győzköd bennünket, hogy várjuk meg a Múzeumban, ahova egyébként a barátnőjével érkezne, akkor, miután letesszük a telefont egyszercsak hipp-hopp elalszik. Kérlek, ne engedd, hogy ezt elhiggyem, hadd gondoljak valami mást, ha elképzelni nem is merem: )). Remélem, azért az ajándékunknak örültél… te sosem hagysz nekünk üzenetet, grhhh…: ))
Hogy a halal azt jelenti törökül, hogy friss nem tudom, csak a szobatársam (a neve Judit) találgatott és meg teljesen hihetőnek találtam, de az az igazság, hogy az is teljesen hihető nekem, hogy valami kóserféle, ahogy Sasa mondja. Majd megkérdezem a hentest és máris szerzek egy új barátot, az ember sosem tudhatja. : ))
Hát akkor ennyit mára az élményekről, az előzményekről és a papucsokról és a találkozókról és a hentesekről.
Puszik mindenkinek.
Aztán még lófráltam egy kicsit, vagyis inkább vonszoltam magam, mert jól felöltöztem reggel, nehogy megfázzak a 26 fokban (77F)
Ez volt, semmi különös, egy átlagos Londoni nap turistáknak.
És most válaszolok itt nektek mindenfélét.
Az előzményekről, meg hogy miért vagyok itt és mit csinálok.
Az történt, hogy a nyelvvizsga óta nem beszéltem angolul és egyre inkább szükségét éreztem annak, hogy mégiscsak elkezdjek végre, meg hogy kiderüljön, hogy mennyire vagyok igazándiból hülye és mennyire az a baj, hogy valójában még sosem használtam az angolomat semmire olvasáson kívül. Ezért hát kitaláltam, hogy nyelviskolába szeretnék járni, mégpedig akkor legyen Anglia és mivel egyáltalán nem vagyok egy nagy brit-mániákus, sőőt, ígyhát az egyetlen lehetőségnek Londont éreztem, az legalább nagy és remélhetőleg történik valami más is a sulin és a focin kívül. Aztán elkezdtem keresgélni a neten (wiw-fórumok, nyelviskolák Angliában, stb. stb.) és végül találtam egy, amolyan ügynökségfélét, ami bejött. Ez volt az A3. Szépen elvándoroltam a budapesti irodájukba és ők leszerveztek mindent (sulit és szállást) és én nem aggódtam és nyugodtan dolgozhattam tovább.
Az is történt még, hogy tavaly november óta annyira fáradt voltam már, hogy azt gondoltam, hogyha ez ilyen, akkor szükségem van egy levegővételre, mielőtt tényleg elkezdem csinálni a dolgomat, amit szeretek egyébként csinálni, a következő negyven évben is ugyanilyen intenzitással. Aztán a körülmények is úgy alakultak, hogy végül Március elején felmondtam a Szabolcsnál és ő meg elfogadta. És ez innentől (és ezelőttől is) egy hosszú mese, ami nem tartozik ide, a lényeg a lényeg, hogy nincs semmi baj, és minden rendben, béke van. Pontosan itt volt az ideje, ahhoz hogy az egyensúly megmaradjon. Szerencsére úgy alakult, hogy volt munkám az elmúlt hónapokban bőven és bízom benne, hogy így is marad. (részben saját, részben Szilvis, részben Szabolcsos)
Szóval tanulni jöttem, meg pihenni kicsit, de egyre inkább azt gondolom, hogy dolgozni is akarok. Nem bírom ki sokáig a semmittevést. Az hogy mit fogok csinálni az a jövő zenéje, majd meglátjuk micsoda lehetőségek teremtődnek, ha valóban elkezdek munkát keresni. Egyenlőre direkt visszafogom magam és megpróbálok kicsit kikapcsolni, de komolyan koncentrálnom kell rá. (De a szülők is rám parancsoltak és ha ez nem lenne elég, jól ellátták a bajomat (értsd ezalatt az anyagi támogatást (is)).
De mostanság azért mégiscsak álmaim munkáján gondolkozom itt Londonban. Úgy indultam neki, hogy nem akarok ezalatt a két-három hónap alatt semmi olyat csinálni, ami a szakmám, de most mégis ezen töröm a fejem. Hogy mi lesz az meg majd kiderül. De hogy lesz valami az biztos, ahogy magamat ismerem.
Na mi van még, jaaa a papucs. Annától kaptam egy csodaszép papucsot a Women’s secret-ből, lila és az orrára virágok vannak hímezve a belső része meg csíkos, a lényeg a lényeg hogy szép, aztán még vissza is cserélte nagyobbra. Aztán kaptam anyától egy másikat egy nagy bumfordi rózsaszínt az orrán csillogó cseresznyékkel és most bevallom, hogy végül az utazott velem. De a kis gyöngyös jó utat lánc, az mindennap köszön reggel. Hééé, ugye nem haragszol? Tudom ám, hogy nem. : ))
És vigyázok magamra megígérem, de azt azért ne mondja nekem senki életerős fiatalember, hogy miután megbeszéljük, sőt még ő győzköd bennünket, hogy várjuk meg a Múzeumban, ahova egyébként a barátnőjével érkezne, akkor, miután letesszük a telefont egyszercsak hipp-hopp elalszik. Kérlek, ne engedd, hogy ezt elhiggyem, hadd gondoljak valami mást, ha elképzelni nem is merem: )). Remélem, azért az ajándékunknak örültél… te sosem hagysz nekünk üzenetet, grhhh…: ))
Hogy a halal azt jelenti törökül, hogy friss nem tudom, csak a szobatársam (a neve Judit) találgatott és meg teljesen hihetőnek találtam, de az az igazság, hogy az is teljesen hihető nekem, hogy valami kóserféle, ahogy Sasa mondja. Majd megkérdezem a hentest és máris szerzek egy új barátot, az ember sosem tudhatja. : ))
Hát akkor ennyit mára az élményekről, az előzményekről és a papucsokról és a találkozókról és a hentesekről.
Puszik mindenkinek.
2006-05-03
2006 május 3
Tegnap nem írtam, mert amikor lett volna rá lehetőségem akkor aludtam, majd bementem a városba este, mert az ügynökségnél (annál a nagyon híres modellügynökségnél, tudjátok, ahol Kate Moss is játszik és ami engem is felkarolt most, hogy építhessem a modellkarrieremet végre) fejtágítás volt. Odamentem nyolcra este és fél egykor már vége is volt az egésznek, tökre sajnáltam, hogy csak ilyen rövid ideig tartott, de végül is minden belefért.
Na, jó, az igazság persze kicsit máshogy hangzik, ez az utaztatós ügynökség, aminek a segítségével lakom, ahol lakom és tanulok, ahol tanulok (ezt nem is magyarázom most itt túl) És tényleg krva hosszú ideig tartott, nem számítottam rá, viszont cserébe hasznos volt, a’sszem, bár még semmit nem használtam belőle, de hamarosan.
Mindenfélét elmeséltek arról, hogy hogyan fúrd bele magad London bürokratikus, de jól működő és atombiztos rendszerébe, ahhoz, hogy munkát, pénzt, életet és szerelmet találj. Hmm, lehet, hogy ma hazudós napom van, szóval az első három igaz, az utolsó meg mindenkinek a saját biznisze persze. Ez volt este.
De mi volt előtte?
Reggel jól felkeltem, természetesen kb. egy órával később, mint terveztem, úgyhogy aztán végül negyed kilenc helyett sikerült fél tízre odaérnem. Azért aggódtam, ám. Az az igazság, hogy a metró is vacakolt valami miatt, mondjuk az meg mégnagyobb igazság, hogyha helikopterrel mentem volna, akkor sem értem volna oda időre. Láthatjátok, hogy a Londonban töltött hosszú-hosszú idő alatt semmit sem változtam.
Kitöltöttem a tesztet, ami mindenféle kérdésből állt. Gyakorlatilag félmondatokból, amiket ki kellett egészíteni. A kedvenc ételem….(húsleves, a fenének sem jutott eszembe, hogy sült kacsacomb párolt káposztával). Hétvégén……(alszom egy csomót). És még, hogy miért akarok nyelvet tanulni, meg mit várok Londontól, meg mit csinálnék ha otthon maradtam volna (hát dolgoznék, mi mást???), stb. stb.
Aztán a lány a recepción még beszélt hozzám egy kicsit én meg válaszoltam és már be is raktak az upper intermediate csoportba, ahogy azt Vilmadrága otthon már jól megjósolta, én meg itt örültem neki.
Felszaladtam a lépcsőn és aztán hoppsz már ott is voltam az órámon. Tanárom Ben nevű fiatal srác, egész jól beszél angolul.: )
A csoport tegnapi felállása a következő volt, rajtam kívül:
3 japán (két lány és egy srác)
1 koreai (fiú)
1 olasz (fiú, ő volt a párom tegnap az órán és szünetben meg kávéztunk is meg cigiztünk is meg csevegtünk is, egyébként alacsonyabb nálam egy fél fejjel és szemüveges és hasonlít arcra Ákosra is a Iaidoból)
1 magyar (fiú, de csak gondolom, még nem beszéltünk, Ben Tamas-nak hívja és valami miatt azt gondolom, hogy pécsi vagy környéki, de nem tudom miért, majd előbb utóbb kiderül, hogy igazam van-e. Amikor mindenkinek kérdést kellet feltenni az övé természetesen az volt, hogy melyik a kedvenc alkoholom és szeretek e kricsmizni, hát megnyugtattam hogy igen)
A csoport mai felállása pedig emígyen alakult:
3 japán (ey fiú és két lány, egy új lány volt, mert a másik lány aki divattervezőként szeretne híres lenni-onnan tudom, hogy volt ilyen beszélgetős topik és LV táskája is volt, meg össze nem illő cuccai, de nagyon kedves mosolya-szóval ő ma nem volt jelen)
1 koreai fiú (nagyon vicces srác, de tényleg)
1 olasz fiú (ugyanaz, neve Roberto, de ma elkésett és nem ő volt a párom, de azért szünetben hagyományt teremtettünk és újra kávé és a cigi)
1 francia fiú (hmmmmmmmmmmmmm…..nős, a’sszem és széééép: ), és az az akcentus, őőőrület: )), ő volt ma a párom és elképesztően sokat vihogtunk, bár tegnap Robertoval is, úgy tűnik ilyen ez a suli, nagyon viccesek a feladatok)
1 indonéziai lány (nagyon kedves és nagyon alacsony)
1 francia lány (a visszahúzódó fajtából, nem az a francia csajszi, mint Sophie a lakótársam)
1 magyar (nincs beszélgetés, és én örülök neki, de egyébként ő is jó fej, nevezzük ezentúl Tamásnak)
Beszélgetős feladatok vannak egyébként főleg, és a felmerülő nyelvtani dolgokat próbálja Ben egyengetni. Kettes vagy hármas csoportokban dolgozunk.
A mai „nagyfeladat” a következő volt:
Kaptunk egy „börtönalaprajzot”, meg egy térképet és az volt a játék, hogy ki kell tervelni, hogy hogyan szökünk ki a börtönből, nagyon vicces volt de tényleg, elmesélem hogy hogyan voltak csoportok, és dióhéjban a sztorikat, mert nagyon érdekes szerintem:
1.csoport (ezek mi voltunk): Én, a francia srác, és a francia lány.
Sztori : Egy nagy kenyérben a látogatási idő alatt becsempésznek nekünk egy fegyvert, az udvari tornagyakorlatok végén a francia srác elkapja az egyik őrt, betúszolja a cellába, ruhát cserél vele és megkötözi, elveszi a kulcsait, aztán eljön értünk (a MI hősünk :), „Micsoda megmentő, micsoda megmentő!” ) Aztán a kapunál azt mondja, hogy átszállít bennünket egy másik börtönbe, és mikor kiérünk, hoppsz épp ott van a Magyar Nagykövetség (nem én találtam ki ezt, becsszó) ahova bemegyünk, mert beengednek mert EU vagyunk mindhárman Én csak a sztori elejét találtam ki a fegyvermegszerzésest és gondoltam, majd lepuffantjuk az őrt, de a francia barátunk nagyon humánus, hát nem engedte, mert minek is és aztán ő varázsolt nagykövetséget, micsoda gavallér, de előtte azért megkérdezte, hogy EU tagok vagyunk-e, de csak azért, hogy mindhármunkat beengedjenek.
2.csoport: Roberto, a koreai srác, a japán csaj, meg a japán srác
Sztori: Hát nem értettem pontosan, hogy mivan, mert nehéz a koreai angol, de azt hiszem az egész börtönt felrobbantották, mindenkit lelőttek, a japán csaj fedezte őket és miközben ők felpattantak a vonatra és azzal menekültek, a japán csaj még mindenkit halomra lőtt, aztán bepattant az autójába és elszáguldott. Azért itt felmerült a kérdés, hogy a japán csaj végül is hogyan menekül majd meg, hogy őt ott hátrahagyják, lehet hogy esetleg nem éli túl, de erre a koreai srác valahogy nagyon viccesen azt válaszolta, hogy már megtette amit megtehetett.
3.csoport: Tamás, az indonéz csaj, meg a japán srác
Sztori: Börtönön kívül élőbarátaik felkelést csinálnak a börtön ellen, ahova mindenki börötn egyenruhában megy, aztán közben berobbantják a cellájuk falát és azon keresztül elmenekülnek, belevegyülnek a tömegbe és már el is menekültek.
Az érdekes szerintem az, hogy tökre lehet látni, hogy bár csoportokban dolgoztunk mégis mindegyik sztori köthető az épp hatalmon lévő falkavezérhez.
1.Kicsit olyan tündérmesés, franciás, és hősös.
2.Akciós, japános-koreais, videojátékos és szerintem nagyon vicces volt
3. Magyaros, lázadozós, felkelős, rövidrevágós.
Na ez volt ma a nagy tanulság.
Látom közben átcsúsztam a mai napra, de a menet egyébként ugyanaz volt mindkét napon eddig.
Suli után tegnap elindultam a városba azzal a feltett szándékkal, hogy most aztán körülnézek és jó turista leszek és végre beleharapok Londonba. De nem sikerült.
Nem tetszik nekem ez a város. Legalábbis ahogy kinéz. Kívülről annyira, de annyira unalmas. Természetesen még alig láttam valamit, de nem bűvöl el. Egyrészt baromi vicces, mert voltam már itt 12 évvel ezelőtt kb. két hétig és úgy emlékeztem, hogy minden valahogy magasabb, meg nyüzsgőbb, meg felfoghatatlanabb. Mint ahogy akkor az is volt, legalábbis bennem belül.
De most, most rettentően unalmasnak látom (mármint kívülről, a vizuális ingereket értem). Vagy krva hosszú, monumentális és valami furcsa nyomasztó, de közben meg mégis, fenségesnek szánt táá-táá-táá ritmusú épületek terülnek el egész hosszan, (pl: Natural History Museum és az új része is pont ilyen csak üvegből, vagy a Parlament ) vagy ha nem ez van, hanem lakóépületek, akkor sok kicsi ugyanolyan sorakozik egymás mellett, de valahogy ugyanebben a ritmusban. Unalmas, na. (oké, természetesen tudom, hogy ez Anglia és volt némi sejtésem az építészetükről)
Ha meg nem épületek vannak, akkor meg elképesztő nagy parkok, hooosszan-hooosszan.
Oké, azt látom, hogy logikus, meg azt is hogy jól működik, meg azt is, hogy nagy, meg tudom, hogy ez ilyen, de egy hétvére biztosan nem Londont választanám.
Valahogy az egész olyan, mint valami kicsit tömzsi, keménykalapos angol öregúr, halszálkás öltönyben, mellénnyel és zsebórával, keményített galléros ingben, egy csésze teával, egy aki a háborúról mesél nagyon érdekes történeteket, csak elképesztően lassan és közben mindig elalszik a füles fotelében, aminek a háttámlájára csipketerítő van terítve és a falakon meg rózsaszín virágos megfakult, elöregedett selyemtapéta figyel, csomó képpel, meg koszfoltokkal.
Én meg ott ülök és próbálom kérdezgetni, de az istennek nem válaszol az öreg, csak felpislog, az ősz szemöldöke alól aztán újra beszundít és néha kicsöppen egy kis nyál a csíkos anyagra.
Oké. Ezt érzem most, de nem adom fel, egyáltalán nem adom fel. Túl sok embert ismerek akik szeretik Londont és akiket én is szeretek és nem hiszem, hogy tévednek. Azt hiszem sokkal türelmesebbnek kell lennem és azt is hiszem, hogy ott a mélység alatt illetve az öreg ember álmában olyan dolgok vannak, amiktől dobok majd egy hátast, csak valahogy be kéne jutnom, de ami késik nem múlik, tudom.
Egyébként nem erőltetem nagyon, mert valami miatt azt gondolom, nem ez a helyes taktika. Meg egyenlőre még tényleg csak a történelmi belvárosba vitt a sorsom, éshát gondoltam gyorsan megpróbálom lenyomni a torkomon a turistarészt, hogy aztán ne legyen hiányérzetem.
De tegnap azért hazamenekültem a városból, lementem a Temze-partra, megnéztem a Parlamentet, meg a Big Ben-t, egyrészt a Big Ben kisebb lett: ), másrészt még így is monumentális és nyomasztó az egész, harmadrészt valahogy minden szürke és mocskos. Felküzdöttem magam a Westminster hídra, ahol megtámadott valami nő, aki kunyerált egy fontot a gyerekeknek és óvodafejlesztésre, de 20-at akart eredetileg, de mondtam neki, hogy az kicsit sok lesz, hékás, de megjelölt egy papírvirággal így elkerülte azt, hogy másodszor is nekem essen.
Ettem még ott álltamban egy elképesztően szar csirkés szendvicset (titokban pont ez az előítéletem van az angol konyháról), Messziről megnéztem a LondonEye-t, ami egy hatalmas biciklikerék kis buborékokkal, amikbe bele lehet ülni, és gyakorlatilag a messziről az is úgy néz ki mintha egy épp lebontott és kitakarított ipartelep közepére építették volna, csak húztak még köré néhány régi házat. Ott van mögötte az Aqvárium, ahova biztos jó lenne bemenni, de nyomasztanak ezek az arányok…áááááá, igyhát nem mentem át a hídon, hanem, gyorsan felültem a metróra és hazamenekültem.
De nehogy félreértsetek, nem voltam rosszkedvű csak valahogy azt hittem, tévedek amikor pont ezeket éreztem, amikor Londonra gondoltam és titokban azt hiszem még mindig inkább az előítéleteimmel küzdök, csakhát nem volt eddig semmi, ami nagyon kizökkenthetett volna (mármint az épített környezetben, a többi az szuper, de hát olvastátok)
A tegnapi tapasztalatok alapján gondoltam lassítok és mégsem próbálom megerőszakolni magam, és megpróbálom inkább máshogy.
A tervem a következő volt, a suli közel van a Hyde Parkhoz, szóval szépen fogom magam és suli után teljes nyugiban odamegyek leheverek a fűbe, olvasgatok kicsit egy kis LonelyPlanetet, nézek ki a fejemből és majd történik valami, mert egyébként gyönyörűen süt a nap, meg zöld a fű és virágoznak a fák és kék az ég, tehát minden okom megvan a boldogságra és a parkok itt Londonban mégiscsak erre valók.
A dolog egészen jól alakult. Elindultam az iskolából, gyalog. Gondoltam addig legalább hadd csöpögjön tudat alatt a csodaszép angol városkép, hadd szokja a szemem, hátha attól jobb lesz és csak a szememnek kell átállnia egy másik arányrendszerre.
Bementem egy újságoshoz vettem egy cicamagazint, amihez adtak egy könyvet is, úgy sejtem, hasonlóan könnyed olvasmány lesz, de legalább metrózás közben valami sztorit olvasok, ami jó a nyelv miatt és a LonelyPlanet akkor kerül majd csak elő, ha tényleg érdekel valami.
Csak engedjen már fel a görcsöm a megismerésre belül, mert akkor kinyílnak a kapuk, amik az öregember álmába vezetnek.
Aztán mentem és mentem és a Hyde Park nem lett közelebb, megnéztem a térképen és úgy láttam jófelé megyek, és mentem tovább. Aztán egyszercsak gondoltam egyet és épp akkor jött egy busz is, aminek nem néztem meg a számát, nem néztem meg hova megy csak felszálltam felmásztam a tetejére odaültem az első ablakhoz és akkor, egy egészen rövid pillanatig, éreztem valami elégedettség félét. És elindultunk, én tényleg azt hittem, hogy majd leszállok a Hyde Parknál, de köze nem volt hozzá a busznak. Üldögéltem és csak mentünk és a szemem meg próbálta szokni a látványt. Ugyanaz-ugyanaz-ugyanaz aztán kicsit más de abból sok, aztán másmilyen kicsit de sorozatban, aztán picit különböző, de egy kupacban vagy száz,.és így tovább és így tovább.
Aztán szépen kiértem Putneyba, ami pont a másik felén van a városnak (ez nyilván biztos túlzás, de majdnem), és éppúgy néz ki mint ahol lakom (ez is túlzás, de szerintem nem), de valahogy valami miatt nem tudom mégis elkezdett tetszeni egy lehelletnyit.
A vicc része az volt a dolognak, hogy nagy nyugalomban szépen bebuszoztam a buszgarázsba, ahol szépen beparkoltunk egy másik busz mellé, és volt ott még néhány másik is, én meg csak ültem és végre elkezdtem élvezni az utazást.
Aztán lementem, elbeszélgettünk kicsit a nagyon fekete buszsofőr bácsival, aki kedvesen érdeklődött a barátom és a telefonszámom után és azt is hitte még, hogy végigaludtam az utat, és aztán átpasszolt a szomszéd busznak, kicsit még nevetgéltek rajtam és már indultam is vissza.
Valahogy visszafelé sokkal rövidebbnek tűnt. Aztán metró és haza.
Itthon beszéltem anyával és apával, kitakarítottam a fürdőszobákat, mert a mi szobánk a hetes, és, nem mentem el ma a kis csoporttársakkal vacsizni, hanem helyett írtam megint egy regényt.
Viszont cserébe most mindenki itthon van, úgyhogy megpróbálok boltolni egy netkapcsolatot a szobánkba, aztán lesz nektek nemulass!!
Puszik ma is, csak a szokásos mennyiség, és mindig eggyel több.
Tamásnak üzenem, hogy megtaláltam az első lóversenyhez vezető nyomokat, azt hiszem ez volt az első jutalmam a türelmemért, jupiiiii!!!!
Na, jó, az igazság persze kicsit máshogy hangzik, ez az utaztatós ügynökség, aminek a segítségével lakom, ahol lakom és tanulok, ahol tanulok (ezt nem is magyarázom most itt túl) És tényleg krva hosszú ideig tartott, nem számítottam rá, viszont cserébe hasznos volt, a’sszem, bár még semmit nem használtam belőle, de hamarosan.
Mindenfélét elmeséltek arról, hogy hogyan fúrd bele magad London bürokratikus, de jól működő és atombiztos rendszerébe, ahhoz, hogy munkát, pénzt, életet és szerelmet találj. Hmm, lehet, hogy ma hazudós napom van, szóval az első három igaz, az utolsó meg mindenkinek a saját biznisze persze. Ez volt este.
De mi volt előtte?
Reggel jól felkeltem, természetesen kb. egy órával később, mint terveztem, úgyhogy aztán végül negyed kilenc helyett sikerült fél tízre odaérnem. Azért aggódtam, ám. Az az igazság, hogy a metró is vacakolt valami miatt, mondjuk az meg mégnagyobb igazság, hogyha helikopterrel mentem volna, akkor sem értem volna oda időre. Láthatjátok, hogy a Londonban töltött hosszú-hosszú idő alatt semmit sem változtam.
Kitöltöttem a tesztet, ami mindenféle kérdésből állt. Gyakorlatilag félmondatokból, amiket ki kellett egészíteni. A kedvenc ételem….(húsleves, a fenének sem jutott eszembe, hogy sült kacsacomb párolt káposztával). Hétvégén……(alszom egy csomót). És még, hogy miért akarok nyelvet tanulni, meg mit várok Londontól, meg mit csinálnék ha otthon maradtam volna (hát dolgoznék, mi mást???), stb. stb.
Aztán a lány a recepción még beszélt hozzám egy kicsit én meg válaszoltam és már be is raktak az upper intermediate csoportba, ahogy azt Vilmadrága otthon már jól megjósolta, én meg itt örültem neki.
Felszaladtam a lépcsőn és aztán hoppsz már ott is voltam az órámon. Tanárom Ben nevű fiatal srác, egész jól beszél angolul.: )
A csoport tegnapi felállása a következő volt, rajtam kívül:
3 japán (két lány és egy srác)
1 koreai (fiú)
1 olasz (fiú, ő volt a párom tegnap az órán és szünetben meg kávéztunk is meg cigiztünk is meg csevegtünk is, egyébként alacsonyabb nálam egy fél fejjel és szemüveges és hasonlít arcra Ákosra is a Iaidoból)
1 magyar (fiú, de csak gondolom, még nem beszéltünk, Ben Tamas-nak hívja és valami miatt azt gondolom, hogy pécsi vagy környéki, de nem tudom miért, majd előbb utóbb kiderül, hogy igazam van-e. Amikor mindenkinek kérdést kellet feltenni az övé természetesen az volt, hogy melyik a kedvenc alkoholom és szeretek e kricsmizni, hát megnyugtattam hogy igen)
A csoport mai felállása pedig emígyen alakult:
3 japán (ey fiú és két lány, egy új lány volt, mert a másik lány aki divattervezőként szeretne híres lenni-onnan tudom, hogy volt ilyen beszélgetős topik és LV táskája is volt, meg össze nem illő cuccai, de nagyon kedves mosolya-szóval ő ma nem volt jelen)
1 koreai fiú (nagyon vicces srác, de tényleg)
1 olasz fiú (ugyanaz, neve Roberto, de ma elkésett és nem ő volt a párom, de azért szünetben hagyományt teremtettünk és újra kávé és a cigi)
1 francia fiú (hmmmmmmmmmmmmm…..nős, a’sszem és széééép: ), és az az akcentus, őőőrület: )), ő volt ma a párom és elképesztően sokat vihogtunk, bár tegnap Robertoval is, úgy tűnik ilyen ez a suli, nagyon viccesek a feladatok)
1 indonéziai lány (nagyon kedves és nagyon alacsony)
1 francia lány (a visszahúzódó fajtából, nem az a francia csajszi, mint Sophie a lakótársam)
1 magyar (nincs beszélgetés, és én örülök neki, de egyébként ő is jó fej, nevezzük ezentúl Tamásnak)
Beszélgetős feladatok vannak egyébként főleg, és a felmerülő nyelvtani dolgokat próbálja Ben egyengetni. Kettes vagy hármas csoportokban dolgozunk.
A mai „nagyfeladat” a következő volt:
Kaptunk egy „börtönalaprajzot”, meg egy térképet és az volt a játék, hogy ki kell tervelni, hogy hogyan szökünk ki a börtönből, nagyon vicces volt de tényleg, elmesélem hogy hogyan voltak csoportok, és dióhéjban a sztorikat, mert nagyon érdekes szerintem:
1.csoport (ezek mi voltunk): Én, a francia srác, és a francia lány.
Sztori : Egy nagy kenyérben a látogatási idő alatt becsempésznek nekünk egy fegyvert, az udvari tornagyakorlatok végén a francia srác elkapja az egyik őrt, betúszolja a cellába, ruhát cserél vele és megkötözi, elveszi a kulcsait, aztán eljön értünk (a MI hősünk :), „Micsoda megmentő, micsoda megmentő!” ) Aztán a kapunál azt mondja, hogy átszállít bennünket egy másik börtönbe, és mikor kiérünk, hoppsz épp ott van a Magyar Nagykövetség (nem én találtam ki ezt, becsszó) ahova bemegyünk, mert beengednek mert EU vagyunk mindhárman Én csak a sztori elejét találtam ki a fegyvermegszerzésest és gondoltam, majd lepuffantjuk az őrt, de a francia barátunk nagyon humánus, hát nem engedte, mert minek is és aztán ő varázsolt nagykövetséget, micsoda gavallér, de előtte azért megkérdezte, hogy EU tagok vagyunk-e, de csak azért, hogy mindhármunkat beengedjenek.
2.csoport: Roberto, a koreai srác, a japán csaj, meg a japán srác
Sztori: Hát nem értettem pontosan, hogy mivan, mert nehéz a koreai angol, de azt hiszem az egész börtönt felrobbantották, mindenkit lelőttek, a japán csaj fedezte őket és miközben ők felpattantak a vonatra és azzal menekültek, a japán csaj még mindenkit halomra lőtt, aztán bepattant az autójába és elszáguldott. Azért itt felmerült a kérdés, hogy a japán csaj végül is hogyan menekül majd meg, hogy őt ott hátrahagyják, lehet hogy esetleg nem éli túl, de erre a koreai srác valahogy nagyon viccesen azt válaszolta, hogy már megtette amit megtehetett.
3.csoport: Tamás, az indonéz csaj, meg a japán srác
Sztori: Börtönön kívül élőbarátaik felkelést csinálnak a börtön ellen, ahova mindenki börötn egyenruhában megy, aztán közben berobbantják a cellájuk falát és azon keresztül elmenekülnek, belevegyülnek a tömegbe és már el is menekültek.
Az érdekes szerintem az, hogy tökre lehet látni, hogy bár csoportokban dolgoztunk mégis mindegyik sztori köthető az épp hatalmon lévő falkavezérhez.
1.Kicsit olyan tündérmesés, franciás, és hősös.
2.Akciós, japános-koreais, videojátékos és szerintem nagyon vicces volt
3. Magyaros, lázadozós, felkelős, rövidrevágós.
Na ez volt ma a nagy tanulság.
Látom közben átcsúsztam a mai napra, de a menet egyébként ugyanaz volt mindkét napon eddig.
Suli után tegnap elindultam a városba azzal a feltett szándékkal, hogy most aztán körülnézek és jó turista leszek és végre beleharapok Londonba. De nem sikerült.
Nem tetszik nekem ez a város. Legalábbis ahogy kinéz. Kívülről annyira, de annyira unalmas. Természetesen még alig láttam valamit, de nem bűvöl el. Egyrészt baromi vicces, mert voltam már itt 12 évvel ezelőtt kb. két hétig és úgy emlékeztem, hogy minden valahogy magasabb, meg nyüzsgőbb, meg felfoghatatlanabb. Mint ahogy akkor az is volt, legalábbis bennem belül.
De most, most rettentően unalmasnak látom (mármint kívülről, a vizuális ingereket értem). Vagy krva hosszú, monumentális és valami furcsa nyomasztó, de közben meg mégis, fenségesnek szánt táá-táá-táá ritmusú épületek terülnek el egész hosszan, (pl: Natural History Museum és az új része is pont ilyen csak üvegből, vagy a Parlament ) vagy ha nem ez van, hanem lakóépületek, akkor sok kicsi ugyanolyan sorakozik egymás mellett, de valahogy ugyanebben a ritmusban. Unalmas, na. (oké, természetesen tudom, hogy ez Anglia és volt némi sejtésem az építészetükről)
Ha meg nem épületek vannak, akkor meg elképesztő nagy parkok, hooosszan-hooosszan.
Oké, azt látom, hogy logikus, meg azt is hogy jól működik, meg azt is, hogy nagy, meg tudom, hogy ez ilyen, de egy hétvére biztosan nem Londont választanám.
Valahogy az egész olyan, mint valami kicsit tömzsi, keménykalapos angol öregúr, halszálkás öltönyben, mellénnyel és zsebórával, keményített galléros ingben, egy csésze teával, egy aki a háborúról mesél nagyon érdekes történeteket, csak elképesztően lassan és közben mindig elalszik a füles fotelében, aminek a háttámlájára csipketerítő van terítve és a falakon meg rózsaszín virágos megfakult, elöregedett selyemtapéta figyel, csomó képpel, meg koszfoltokkal.
Én meg ott ülök és próbálom kérdezgetni, de az istennek nem válaszol az öreg, csak felpislog, az ősz szemöldöke alól aztán újra beszundít és néha kicsöppen egy kis nyál a csíkos anyagra.
Oké. Ezt érzem most, de nem adom fel, egyáltalán nem adom fel. Túl sok embert ismerek akik szeretik Londont és akiket én is szeretek és nem hiszem, hogy tévednek. Azt hiszem sokkal türelmesebbnek kell lennem és azt is hiszem, hogy ott a mélység alatt illetve az öreg ember álmában olyan dolgok vannak, amiktől dobok majd egy hátast, csak valahogy be kéne jutnom, de ami késik nem múlik, tudom.
Egyébként nem erőltetem nagyon, mert valami miatt azt gondolom, nem ez a helyes taktika. Meg egyenlőre még tényleg csak a történelmi belvárosba vitt a sorsom, éshát gondoltam gyorsan megpróbálom lenyomni a torkomon a turistarészt, hogy aztán ne legyen hiányérzetem.
De tegnap azért hazamenekültem a városból, lementem a Temze-partra, megnéztem a Parlamentet, meg a Big Ben-t, egyrészt a Big Ben kisebb lett: ), másrészt még így is monumentális és nyomasztó az egész, harmadrészt valahogy minden szürke és mocskos. Felküzdöttem magam a Westminster hídra, ahol megtámadott valami nő, aki kunyerált egy fontot a gyerekeknek és óvodafejlesztésre, de 20-at akart eredetileg, de mondtam neki, hogy az kicsit sok lesz, hékás, de megjelölt egy papírvirággal így elkerülte azt, hogy másodszor is nekem essen.
Ettem még ott álltamban egy elképesztően szar csirkés szendvicset (titokban pont ez az előítéletem van az angol konyháról), Messziről megnéztem a LondonEye-t, ami egy hatalmas biciklikerék kis buborékokkal, amikbe bele lehet ülni, és gyakorlatilag a messziről az is úgy néz ki mintha egy épp lebontott és kitakarított ipartelep közepére építették volna, csak húztak még köré néhány régi házat. Ott van mögötte az Aqvárium, ahova biztos jó lenne bemenni, de nyomasztanak ezek az arányok…áááááá, igyhát nem mentem át a hídon, hanem, gyorsan felültem a metróra és hazamenekültem.
De nehogy félreértsetek, nem voltam rosszkedvű csak valahogy azt hittem, tévedek amikor pont ezeket éreztem, amikor Londonra gondoltam és titokban azt hiszem még mindig inkább az előítéleteimmel küzdök, csakhát nem volt eddig semmi, ami nagyon kizökkenthetett volna (mármint az épített környezetben, a többi az szuper, de hát olvastátok)
A tegnapi tapasztalatok alapján gondoltam lassítok és mégsem próbálom megerőszakolni magam, és megpróbálom inkább máshogy.
A tervem a következő volt, a suli közel van a Hyde Parkhoz, szóval szépen fogom magam és suli után teljes nyugiban odamegyek leheverek a fűbe, olvasgatok kicsit egy kis LonelyPlanetet, nézek ki a fejemből és majd történik valami, mert egyébként gyönyörűen süt a nap, meg zöld a fű és virágoznak a fák és kék az ég, tehát minden okom megvan a boldogságra és a parkok itt Londonban mégiscsak erre valók.
A dolog egészen jól alakult. Elindultam az iskolából, gyalog. Gondoltam addig legalább hadd csöpögjön tudat alatt a csodaszép angol városkép, hadd szokja a szemem, hátha attól jobb lesz és csak a szememnek kell átállnia egy másik arányrendszerre.
Bementem egy újságoshoz vettem egy cicamagazint, amihez adtak egy könyvet is, úgy sejtem, hasonlóan könnyed olvasmány lesz, de legalább metrózás közben valami sztorit olvasok, ami jó a nyelv miatt és a LonelyPlanet akkor kerül majd csak elő, ha tényleg érdekel valami.
Csak engedjen már fel a görcsöm a megismerésre belül, mert akkor kinyílnak a kapuk, amik az öregember álmába vezetnek.
Aztán mentem és mentem és a Hyde Park nem lett közelebb, megnéztem a térképen és úgy láttam jófelé megyek, és mentem tovább. Aztán egyszercsak gondoltam egyet és épp akkor jött egy busz is, aminek nem néztem meg a számát, nem néztem meg hova megy csak felszálltam felmásztam a tetejére odaültem az első ablakhoz és akkor, egy egészen rövid pillanatig, éreztem valami elégedettség félét. És elindultunk, én tényleg azt hittem, hogy majd leszállok a Hyde Parknál, de köze nem volt hozzá a busznak. Üldögéltem és csak mentünk és a szemem meg próbálta szokni a látványt. Ugyanaz-ugyanaz-ugyanaz aztán kicsit más de abból sok, aztán másmilyen kicsit de sorozatban, aztán picit különböző, de egy kupacban vagy száz,.és így tovább és így tovább.
Aztán szépen kiértem Putneyba, ami pont a másik felén van a városnak (ez nyilván biztos túlzás, de majdnem), és éppúgy néz ki mint ahol lakom (ez is túlzás, de szerintem nem), de valahogy valami miatt nem tudom mégis elkezdett tetszeni egy lehelletnyit.
A vicc része az volt a dolognak, hogy nagy nyugalomban szépen bebuszoztam a buszgarázsba, ahol szépen beparkoltunk egy másik busz mellé, és volt ott még néhány másik is, én meg csak ültem és végre elkezdtem élvezni az utazást.
Aztán lementem, elbeszélgettünk kicsit a nagyon fekete buszsofőr bácsival, aki kedvesen érdeklődött a barátom és a telefonszámom után és azt is hitte még, hogy végigaludtam az utat, és aztán átpasszolt a szomszéd busznak, kicsit még nevetgéltek rajtam és már indultam is vissza.
Valahogy visszafelé sokkal rövidebbnek tűnt. Aztán metró és haza.
Itthon beszéltem anyával és apával, kitakarítottam a fürdőszobákat, mert a mi szobánk a hetes, és, nem mentem el ma a kis csoporttársakkal vacsizni, hanem helyett írtam megint egy regényt.
Viszont cserébe most mindenki itthon van, úgyhogy megpróbálok boltolni egy netkapcsolatot a szobánkba, aztán lesz nektek nemulass!!
Puszik ma is, csak a szokásos mennyiség, és mindig eggyel több.
Tamásnak üzenem, hogy megtaláltam az első lóversenyhez vezető nyomokat, azt hiszem ez volt az első jutalmam a türelmemért, jupiiiii!!!!
2006-05-01
2006 május 1
A mai nap végtelenül nyugisan telt, gyakoratilag végigaludtam az egész napot. Azt hittem elmegyek valahova, de aztán végül csak a konyha és az ágyam között ingáztam.
Úgyhogy ma képekkel foglak benneteket szórakoztatni.
Délutánra azért összeszedtem magam annyira, hogy megmutassam nektek mi is a helyzet és kimerészkedtemjó messzire, talán 300 méterre is eltávoltodtam az ágyamtól.
1.
Ez volt az első kép, amit Londonban csináltam, közvetlenül azután miután kibukkantam a metróból a Manor House megállónál. Nos, a képen szerepel a Manor ház, amiről a megálló a nevét kapta, de sajnos ez a szerencsés véletlen nem az én helyzetfelismerő képességemnek köszönhető, hanem inkább annak, hogy a ház volt pont ott, azoknak a turistáknak a nagy szerencséjére, akik nagy csomagokkal megpakolva és széles vigyorral az arcukon összevissza fotóznak megérkezéskor.
Természetesen másoknak is lehetősége van lefényképezni a házat, de a fent említett módon sokkal élvezetesebb.
2.
Ez a "főutca" egy jellegzetes képe, hát mondtam én, hogy ez titokban Törökország, ugyanilyen sorozat van még itt török kajáldákból (Istanbul étterem, stb.), török zöldség-gyümölcs-mindeneladó boltokból, és néha beékelődik egy egy mcDonalds, vagy PizzaHut, vagy ilyesmi, de azok nem érdekesek. És az a szag....őrület, ahogy a sülő csirke illata keveredik, a kipufogóval, meg valahogy a fűszerekkel, meg olajszag..dehát gondolom ezt nem kell sokat magyarázni, mindenki járt már délen nyáron.
A másik kép a hentes boltját ábrázolja, aki a farmról szállít, a tábláján meg a következő szerepel Al-Hasid Halal Meet..az nem látszik a fotón, csak én teszem itt hozzá plusz infóként……a halal egyébként, azt hiszem azt jelenti törökül, hogy friss...elgondolkodtató, de komolyan.
3.
Abban a pillanatban, ahogy befordulsz a főutcáról a mellékutcába, ahol lakom, Törökország megszűnik és máris ott egy kedves és unalmas angol kisváros nyugodt utcája, de tényleg mintha egy láthatatlan kultúrazáró függöny lenne az utcák bejáratánál, bár azért én biztos vagyok benne, hogy ez csak a látszat, és a házakban belül azért nem tősgyökeres angol családok laknak és a főutcán nyüzsgő etnikum nem csupán látogatóba érkezett.
Ha csak a saját házunkat nézem, már bizonyítottnak látom a dolgot, de azért figyeltem is ma és láttam feketéket autót szerelni, meg arab kislányokat a kerítés tetjén játszani, meg magyarokat vásárolni menni, meg török kisfiúkat is láttam, de nem tudom már mint csináltak és nem akarok itt kitalálni mindenfélét. A lényeg a lényeg az mellékutcák mégiscsak sokkal (sokkal, az nem kifejezés) angolosabb arcukat mutatják kifelé, mint a főcsapás.
4.
Ez a ház belülről, az ágyam, az új lámpabúra, az előszoba (na, tényleg nem hízhatok egy grammot sem:))
Na most levághatnék itt egy kisebb építészeti műleírást, de nem fogok, mert még én is megőrülnék az unalomtól. Legyen az elég, hogy a földszinten van két szoba, abból az egyik az amiben lakom, az ablaka az előkertre néz és láthatjátok a képen is fentebb a fehér homlokzaton a földszinti ablakok azok, a szoba fekvése déli (tehát jól besüt a nap.. és most abba is hagyom mindjárt), a kép amin a lépcsőkorlátot látjátok a konyha ajtajából készült.
Van még emelet, ott van fürdőszoba is még egy, meg szobák is, de ez nem érdekes annyira.
5.
Van hátsókert is, az már jobb, ami a mosókonyhából nyílik, ami gyakorlatilag egy kis sufni a ház végéhez ragasztva (mármint a mosókonyha, nem a kert).
Elég gondozatlan, meg kicsi is, és van benne egy leeresztett labda egy döglött egér, és lakik ott egy baromi nagy macska is, aki nem nagyon emberbarát, de őt elijesztettem véletlenül. Szóval a macskás képen a szomszéd, hmmm szerintem eléggé kócos, macskáját láthatjátok, a mi macskánk cseppet sem különbözik ám tőle kócosságban, viszont nagyon csúnya szegény és baromi nagy..vagy ezt már mondtam?... de tényleg, megdöbbentő… Talán akkora mint Annáék cicája a Bandi (Bandi ugye?, csak hosszabb annál is, meg magasabb.. egy óriásmacska).
Hát ezek voltak ma, meg vettem csirkét a töröknél, meg valami furcsa kenyeret, és holnap kezdődik az iskola, és nem mentem Windsorba kirándulni, és azt álmodtam, hogy dolgozom.
Puszi mindenkinek és köszi a leveleket nagyon nagyon örültem, és írjatok még (ohohohoooo, olyan vagyok, mint valami sztááááár: ) " köszi szépen, sziasztooooook!!!!")..és puszik is sok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)