2006 május 23

Természetes szeretnék majd otthon is élménybeszámolót tartani (reflektálva mama kommentjére), de nem szeretném majd sokat húzni, meg egyszerűbb is ha olvasni lehet, nekem is meg másoknak is, mert így én mindent elmondhatok, amit csak akarok és nem kell arra figyelnem, hogy mi érdekli azt, aki hallgat.
Aki olvassa, annak viszont nem kell végig hallgatni, az esetlegesen, számára felesleges információt tartalmazó, több órát is betöltő szóvirágcsokrot (bár még ilyen sosem fordult elő, UGYE?!), hanem szépen válogathat belőle magának, beoszthatja, elrakhat bizonyos részeket, tartalékolhat, vagy befalhatja egyszerre.
De ami a fő és ami a jó, ez az egyetlen lehetőség, ahol ki lehet engem kapcsolni.:)

Egyébként az, aki a bevezetőt elolvasta, már megcselekedte mára, amit megkövetelt a haza. Ha kibírtad, a többi már gyerekjáték lesz.:)
Nahát akkor, hogy mi is történt a héten és hogy hol is hagytam abba a sztorizást.
Ja múlt hét péntek, Ben a koncert, meg a cseresznye.

Nahát arra már nem nagyon emlékszem, hogy azt a hétvégét mivel töltöttem, ha jól emlékszem talán mostam is (rögtön három adagot), meg vásároltam is, meg ilyenek. Ja tudom még mi volt, hát vasárnap meghívtak ebédelni két lakótársamék és töltött káposzta volt. Tényleg olyan vagyok, basszus, mint aki már három éve van itt, és nem három hete, és azóta csak fagyasztott pizzán él és majd meghal egy kis otthoni ízért. Legalábbis úgy írok róla, de belül azért annyira nem súlyos a helyzet.

Aztán hétfőn nem történt semmi különös, csak elkezdett nagyon rossz idő lenni, és az azóta is tart. Esik és fúj. Annyira fúj a szél néha, hogy rá tudok feküdni, mint kiskoromban.
Jó, azoknak a barátaimnak a kedvéért, akik szeretnek velem kötözködni, azért ideírom, hogy a lábaim azért ilyenkor is érintkeznek a talajjal, legalábbis fizikailag.
Bár volt régen egy remek kis álmom, ami pont ilyen szélfúvásban, vagy nem is tudom miben volt (selymes, erős légmozgásban) és lehetett benne repülni, ha az ember felemelte mindkét lábát a talajról, a föld fölött kb. 2 méterrel lehetett lebegve közlekedni, remek élmény volt, még most is érzem minden porcikámban, ha rágondolok. Ismerek valakit, aki szintén álmodta ezt, de sosem találkoztunk repülés közben, sajnos.
Mindenesetre annyira nem fúj, hogy kipróbáljam, bár Douglas Adams szerint csak nem szabad észrevenni, hogy repülünk, csak akkor zuhan le az ember, ha realizálja. Ha csak a szeme sarkából figyeli és hagyja történni, akkor tökéletesen működik a dolog.
Lehet, hogy nem véletlenül érek be mostanság pontosan az iskolába?

Aztán keddtől elkezdett igazán érdekes és jó lenni a hét.
Mi történt kedden. Kedden este elmentem lakótársnőm (Cili) tanárjának a zenekarának a koncertjére, a nevük Wanderlust a a Water Rats Theater-be, és nagyon-nagyon jól mulattam. Jó kis zene, rock, majd otthon megmutatom a Cd-jüket, ha valakit érdekel.

A Szerda pedig szinte teljesen tele volt programmal.
Egyrészt, amit elszalasztottam otthon megpróbáltam itt bepótolni. Ígyhát elmentem egy isten háta mögötti galériába megnézni egy J. H. Lartigue kiállítást, ahol végül is két kiállítás volt. A másik Miroslav Tichy volt. A két pasas kb. ugyanabból az időből való (kisebb eltéréssel), csak éppen a szociális szférának két különböző csücskéből jöttek, ígyhát bár a témájuk hasonló volt, -ez a kiállítás nőkről szólt (és nem a mozgásos Lartigue fotók voltak)-, a képek hangulata teljesen más, érthető módon. Az egyik nagyon elegáns, a másik, meg valahogy nyers és intimszféra zavaró, de mégis gyönyörűek voltak. Volt egy film is Tichy-ről, aki még él, kicsit megkeseredett és elképesztő szellem. A kettő közül, nálam ő nyert, bár feleségül inkább Lartigue-hoz mennék.

Aztán következett az este, amikor is moziba mentem, Feso-val, előtte meg gyorsan ettünk egy libanoni étteremben, megismerkedésünk örömére. Feso-t a wiw-ről szerváltam, írtam neki egy eléggé katonás levelet, arról, hogy itt vagyok és szükségem van a társaságára azt hiszem, ő meg válaszolt és már ott is voltunk a moziban. A film unalmas volt (Prime, Uma Thurmannal aki 37 a filmben és összejön egy 23 éves sráccal), de Feso-val megismerkedni mindenképpen nagyon jól esett, több dolog miatt is. Egyrészt, mert pasi és itt a házban főleg csajokkal vagyok körülvéve, másrészt mert okos, meg vicces, harmadrészt meg lehet csinálni vele csomó mindent, negyedrészt meg a jóvoltából csörgött a telefonom a héten néhányszor.
Remélhetően ő sem unatkozik a társaságomban, vagy ha igen akkor remekül leplezi. Feso egyébként magyar, és informatikus és azt hiszem jól letelepedik itt Londonban, és három közös ismerősünk is van a már említett fórumon, és azok fényében azért kicsit számítottam rá, hogy nem lesz nagyon rossz vele tölteni némi időt, na és így is lett.
(Azonnal hagyjátok abba a somolygást!!!)
És most bárhogy is gondolkozom nem emlékszem mi történt csütörtökön és pénteken, de azt viszont tudom, hogy mi volt szombaton meg vasárnap.

Szombaton piacolás és Koreai fesztivál volt, vagyis inkább koncerteste, volt a program, mindjárt mesélem.
Délelőtt elvándoroltam a Portobello Road-i piacra, amiről egészen addig, míg végig nem mentem rajta meg voltam győződve, hogy régiség piac, és azt hiszem a Lonely Planet sem nyújtott róla nagyon sokkal több felvilágosítást. Ígyhát mit sem sejtve, úgy dél körül elindultam, gondoltam úgy két óra alatt megjárom, de nem így lett, mert az a piac, valami eszement nagy. Igazándiból az utcán van végig, tehát nem külön piactér, hanem végig-végig a Portobello Road-on. Az eleje valóban régiségpiac, kicsit mint az Ecseri, csak kevesebb bútor és több apróság. Nem akartam semmit vásárolni, de nézni nagyon is jó volt. És amikor azt hittem, hogy vége van, akkor elértem egy útkereszteződésbe és kiderült, hogy amíg a szem ellát piac van, és –nahát milyen furcsa, szombat délelőtt- tömve volt emberekkel.
A régiséges rész lassan fellazult, majd szépen átcsúszott némi ruhába, majd az szépen zöldség-gyümölcs, és sajt részbe váltott, majd lassan megint visszajöttek a ruhák, és amikor azt hittem, hogy most vége nemsokára és most már nem megyek rajta végig, akkor befordultam egy mellékutcába, ahol még egyszer ugyanannyi stand volt felhalmozva, telis-tele ruhával, meg cipővel, meg színes bőrű árusokkal, meg bóvlikkal. Valaki valamelyik standon, egy lekopasztott esernyőhöz hasonló tárggyal, amit fejmaszírozónak reklámozott megvakarta a fejem, amitől végig futott a gerincemen valami fincsi kis borzongás, úgyhogy ennyit adtam az élménynek és gyorsan eliszkoltam, de még utána is vagy fél órán keresztül a röpke élmény hatása alatt voltam és vihorásztam. Úgyhogy ha erre jártok, mindenképp vegyetek egy olyat, aztán gyertek el hozzám és maradhattok reggelig. Kicsit bizarr a cucc, de megéri. : )

Szóval a röpke kis látogatásom a piacon úgy négy órámba telt, ami nem lett volna baj, de menni kellett a Koreai fesztiválra, ahol ismét fellépett a Wanderlust. Úgyhogy gyorsan haza, Cili addigra már teljes sminkben itthon várt, hamar magamra öltöttem a táncolós ruhát, festettem magamnak arcot, megjavítottam a látásom, kis műanyag lapocskákkal és már indultunk is.
Úgyhogy emígyen kidíszítve, megérkeztünk a Picadilly Circus-re, hogy megkapjam aznapi második kulturális sokkélményemet. A koreai fesztiválra nagyrészt koreai fiatalok látogatnak el. Nagyon nagyrészt. Mondjuk úgy 99, 9%-ban. Amikro megérkeztünk, még nem nyitották ki az ajtót, hogy beengedjék a népet, úgyhogy egy kedves kis, pisi szagú mellékutcában, álldogáltunk a Cili, meg én, kb 100-150 koreai testvérünkkel. Olyannyira sikeresek voltunk a sorban, hogy adtunk gyorsan két interjút is, a helyi tévéknek. Tényleg, de közben meg nagyon remélem, hogy nem leszünk mi is internetes legenda, mint Polgár Ernő a polgármesteri hivatalban.

Aztán végül bejutottunk ügyesen, és megnéztük a koncerteket, és kiderült, a koreaiak nagyon-nagyon vicces népség. Fellépett a Crying Nut nevű zenekar is, és elképesztőek voltak. Egy rész eléggé hard rock-ot játszanak, másrészt az első három számuk akár lehetett volna Kusturica film zene is, bekeményítve és koreaiul, tényleg hihetetlen volt, de nagyon jó (vattem cd-t úgyhogy mindenképp megmutatom majd, a lelkes zenerajongóknak). Aztán volt egy számuk,ami orosz mozgalmi zenére hasonlított, szintén koreaiul, és a többi pedig kicsit amerikai 70-es évek rock’n’roll, de az is hard-ban,a nyelv pedig mit sem változott, szóval nagyon-nagyon-nagyon vicces volt. A közönség meg egyszerűen bámulatos. Ez egy közepes méretű hely kb. mint a Gödör, és tele volt, és mindenki tombolt, kezek a magasban, ugrálás, meg nevetés, meg éneklés.

A Crying Nut után pedig szépen elmentünk egy buliba, ahol Feso és ismerősei ünnepelték valakinek a szülinapját (természetesen a városnak valami teljesen más szegletében). Sajnos ott nem maradtunk valami sokáig, mert meleg volt és a lányok (Cili és Márti) menni akartak. Úgyhogy még visszamentünk az Oxford Circus-ra és ott elmentünk valahova, (szokásos húsvásár, fiúcsapatokkal és részeg lánybúcsús társasággal), ahol szerintem eléggé szar volt a zene, ráadásul koncepciótlan is, úgyhogy nem lehetett mit tenni, háromnegyed óra után feladtuk a harcot a szombat estével (fél három volt) és hazajöttünk.

Már csak azért is kellett igyekezni, mert vasárnapra Winchester-i kirándulás volt beütemezve, Feso-val és három barátjával (Orsi, Zoli, Ádám), tíz órakor tervezett indulással, a városnak megintcsak valamelyik pontjáról, ami nincs annyira nagyon közel a lakóhelyemhez, szóval ha oda akartam érni akkor korán kellett kelni.

Odaértem, mit odaértem én, értem oda elsőnek. Aztán a buszmegállóban telefonos segítséggel megismerkedtem Orsival és Zolival (aki Feso szerint Palik László hasonmása, de nekem eszembe sem jutott). És hamarosan megérkezett informatikus barátunk is, autóval, hogy felvegyen bennünket és elinduljunk végre (11 óra van már ekkor). De nem ment ilyen egyszerűen a dolog, mert még elmentünk Ádámért, és hamarosan kiderült, hogy a kis zöld autóba (egy Volkswagen Polo, a’sszem van olyan) nem férünk be ennyien, ilyen méretekben, úgyhogy végül két autóval mentünk Winchesterbe. Egy pirossal, meg egy zölddel.

Megnéztük a katedrálist, meg a mondabeli Arthur király, valóságos kerek asztalát, meg ettünk is némi indiait ebédre. Ahol előételnek rögtön nagyon furcsa ízű szószokból lehetett választani, a tubusos cipőkrém ízű,(Orsi igen helyes meglátása) volt a legdurvább (úgy értem roooossszzz) szerintem. A mangós és a mentás joghurtos összekeverve szerintem még elviselhető volt, de Zolit nem győzte meg ez sem. Aztán a második fogás megnyugtatóbb volt, de a Dob utcai indiaiban kicsit jobban főznek. Aztán ittunk még egy kávét, ami elképesztő Szomszédok felemlegetésbe torkollott végül (főleg Orsi és én versenyeztettük a csodálatos emlékeket) és nagyon hangos vihogásba, és aztán sétáltunk a városban és csináltam némi turistafotót is.
Aztán végül délután lett és elindultunk visszafelé, természetesen a nap ekkor kezdett el sütni, egyébként pedig úgy szakad az eső, ahogy az az útikönyvekben meg van írva.
Aztán felmentünk még Fesohoz, de már csak négyen (Orsi, Zoli, Feso, Gabi) vacsiztunk paprikás szalámit, meg sajtot, meg paprikát. Kipróbáltuk, hogy milyen a csodálatos kínai szilvabor, aztán miután megállapítottuk, hogy pont, mint a cseresznyés Garrone, szépen rendes finom vörösborra váltottunk, és jó sokáig ott maradtunk és jártattuk a szánkat.
És nagyon-nagyon remek nap volt, az első olyan nap Londonban, amikor kicsit otthon éreztem magam és ez jó.

Tegnap pedig iskola, aztán elmentünk még este enni egy kis japán ételt, fent ezerszer említett kollégával (Feso).
Ma végül beiratkoztam még egy hónapra a nyelviskolába, mert egyrészt jó ott, másrészt meg legalább délelőttönként beszél hozzám valaki, akinek angol az anyanyelve (bár amerikai, tanult britissel, basszus), harmadrészt így adnak szállásigazolást, ami feltétlenül szükséges, ha szeretnék egy bankszámlát, márpedig szeretnék.
Holnap színházba megyek, iskolai szervezés. Hatkor találkozom Wakakoval (japán osztálytárshölgy) a Trafalgar squeren, de lehet hogy a többiekkel is. Aztán színház után még talán odaérek egy jazz koncertre, a Pecek-Lakatos Trio (de ki a harmadik?). Ha meg nem, hát akkor holnap után a szlovákokéra.

Szóval ezért nem írtam. Mert reeettentően elfoglalt voltam az utóbbi napokban. Naagyon-nagyon sok dolgom volt, de majd megoldom valahogy, ne aggódjatok.
Lassan azért itt lesz az ideje megcsípni valami félállást, éshát ha ez van, mármint iskola, meg rövid távú tervek egyenlőre, akkor a vendéglátó szférában. Legalább ott nem kell sokat gondolkozni és a mozgás meg csak jót tesz, a sok irodai üldögélés után. Úgyhogy ma itthon leszek este, és CV-t gyártok arról, hogy mennyire remek munkaerő vagyok ezen a téren.
Remélem ti is jól vagytok. És ezerszer csókolok mindenkit.

Ja és Ivi, köszi a tippet, semmiképpen sem fogom kihagyni, sőt szerintem még ezen a héten megnézem és aztán tájékoztatlak az élményről, tényleg csodálatos egy épület.:)

ja és majd el felejtettem:
Sosemlátott, gyönyörű fotók a Flickren!!!!: )
http://flickr.com/photos/gabiko