2006 május 5

Na jó van egy jó hírem magamnak. Tegnap London és én elkezdtünk végre összebarátkozni, ő megmutatta nekem a Soho-t meg a Chinatown-t én meg megígértem neki, hogy nem cikizem többet azzal, hogy folyik a nyála a zakójára. És megegyeztünk. És most mindenki boldog. De tényleg.
Na mi volt tegnap. Iskola, ahol annyira hideg volt bent, hogy Ben (aki egyébként Torontó-i és másfél éve él csak Londonban…. Ez nem igaz, hogy egyetlen angol angol sincs ebben a városban) jól elvitt bennünket sétálni a Hyde Parkba (ahol egyébként én is töltöttem tegnap némi időt tanítás alatt…) és megnéztünk ott egy kiállítást is, nagy különböző színekre festett vásznakból.
A tegnapi reggel egyébként elég viccesen indult és lett vége is, tegnap London akart engem. Elmondom, hogy honnan jöttem rá. Kisebb időzavarral ébredtem, ugyanis visszaállítottam az órámat még egy órával tegnapelőtt éjjel, de nem tudtam róla, azt hittem most lesz a helyes időn.
Na, megpróbálom elmagyarázni. Nagy késős vagyok, ezt mindenki tudja, azt kicsit kevesebben sajnos, hogy nagyon küzdök ellene, ezért a telefonom órája 51 percet siet. (jól olvastad, de ideírom betűvel is, mint a postán: ötvenegy) Azért siet ennyit, mert az olyan sok, hogy egyrészt nem bírom hitelen visszaszámolni, és azért ötvenegy, hogy ne 45 legyen, mert azt könnyű kitalálni, így legalább mindig van egy kis para idő ügyben és nagy valószínűséggel kicsit kevesebb késéssel érek oda a találkozókra, vagy pontosan, mert sietnem kell. Ez van, nekem azt hiszem csak ez működik, másrészt meg mindenki frászt kap aki a telefonom órájára néz.
Na mindegy hagyjuk a múltat, a lényeg a lényeg, valami miatt tegnapelőtt éjjel azt hittem, hogy késik az órám kb 10 percet az angol időhöz képest, pedig már visszaállítottam úgy emlékeztem. De akkor azt hittem, elszámoltam magam és kb jó is lett volna, csak az otthoni időhöz képest késett, az angolhoz képest meg sietett (jól). Ha valaki érti még az szóljon, de azért mostmár nem hagyom abba.
Ezt a feladványt meg remélem egyszer majd kérik az emeltszintű matek érettségin.
A lényeg a lényeg, hogy én akkor hirtelen egyáltalán nem értettem, hogy hány óra van (íme, az ember, ily egyszerűen tud túljárni a saját eszén és ez is bizonyítja, hogy ha ez ilyen esetekben megy, akkor máskor is hasonlóan könnyű, ezt is tapasztaltam már) Nagy zavarodottságomban pedig szépen fogtam magam és visszatoltam még egy órával a virtuális mutatókat. Na és mi történt másnap reggel?
Egyrészt este teljesen elégedetten feküdtem, le, hogy basszus nem igaz, hogy ennyire hülye vagyok, hát ezért kések el mindig a suliból, és már aludtam is. Reggel csörgött, felkeltem, de valahogy másképp sütött a nap, gondoltam na ugye, ilyen ez mikor az ember időben kel, aztán zuhany, aztán indulás és olyan kevesen voltak a metrón, és felnéztem az órára és ¾ 8 volt. Gondoltam hülyeség, biztos elállítottak valamit a központban (senki nem mondhatja, hogy nem bízom magamban: )) Aztán odaértem a sulihoz és zárva volt. De egyébként negyed kilencre értem oda, tehát ha nem állítom vissza az órámat, akkor sikerült volna megint elkésni egy negyed órát. Értitek, ugye? Borzasztó vagyok, de tényleg. Viszont az is kiderült, hogy az óra első 15 percében semmi nem történik, csak várjuk a későket, na ugye.
Így kezdődött. London tegnap egy órával előbb akart engem (mint olvastátok) és két órával később engedett csak haza, aminek egész egyszerű okai voltak (mindjárt mesélem).
Suli után nekivágtam a városnak, elmentem a Covent Garden-hez, de csak mert eredetileg a Portobello Road-i piacra szerettem volna menni, ahogy Sasa (és talán Anna is még otthon, igenigen…vagy Vilma…na mindegy mindenkitől bocs, aki igen és aki nem de, Sasa sms-ben vigasztalt az ötlettel) ajánlotta London-megszeretés céljából. Szóval hirtelen nem találtam a Portobello Road-ot a térképen, a Covent Garden meg pont jó metróvonalon volt és gondoltam hátha az is jó lesz. Jó volt. Megnyugodtam, hogy mégiscsak dobog a városban valami szív és az mégjobban megnyugtatott, hogy a hírek szerint nem ez az egyetlen. Ebédeltem valami olaszban, beszélgettem az albán felszolgálóval a montenegrói élményeimről (nyaralás Anitával kb. három éve, basszus, nem hiszem el hogy olyan régen volt) és hogy a két ország milyen közel van egymáshoz és a hét évről amit Londonban töltött.
Megnéztem az Operát, meg körülbóklásztam a piacon. Aztán elmentem a Fotográfusok galériájába, beleszerettem Rinko Kawauchi fotóiba, aztán tovább a városba.
Soho, Chinatown csak érintőlegesen, majd töltöttem vagy három órát a St-Martin-in-the-Fields templom lépcsőjén részben jókedvből, részben elhatározásból. Az történ ugyanis, hogy csináltam magamról egy képet. Mindjárt mellékelem. Aztán megnéztem és láttam, hogy lecsúszott (nem is értem, hogy mi a fenéért nem emeltem fel a gépet szépen a kis arcom elé, na mindegy) és aztán a következő két órában ott ültem és arra vártam, hogy újra arra jöjjön egy nyomorult városnézős busz, hogy javíthassam a hibát, de nem jött. De végül is mindegy, eredményesnek könyveltem el az ott töltött időt, elmondom, hogy miért:
1. Nagyon sütött a nap, ígyhát szépen lebarnult a pofim, meg a lábszáram. A lábszárbarnulás miatt meg mostantól ér a rövidebb szoknyáimat is felvenni, ami tavaly a sok számítógép előtt üldögélés miatti lábfehérmaradás okán nem történt meg. Hurrá.
2. Volt két nyugis órám, amikor azt hittem csinálok valamit, de nem csináltam, viszont amiatt, mert azt gondoltam, hogy csinálok, nem volt bennem a para, hogy most nem csinálok semmit. Ígyhát nyugodtan bámulhattam az embereket halomszámra, és csak úgy szaladgálhattak a fejemben a gondolatok szabadon.
3. Sikerült megnyugtatnom magam, hogy az, hogy a fotó alulkomponált (ez a helyes kifejezés vajon arra, hogy lecsúszott, mint autószerelőről a melegítőnaci?) az csupán emel „művészi” értékén. Mert ha véletlenül egyszer valaki majd megtalálja a fotóimat, vagy bármilyen dolgot amit addig csinálok, de közte ezt a fotót is, miután én már megöregedtem és meghaltam és híres leszek majd akkor miattuk, akkor mindenki azt fogja hinni, hogy direkt erősítettem rá a fotó turistás hangulatára és hogy mennyire zseniális voltam már ennyire fiatalon, hogy ilyen remekül elkaptam az érzést és még azt a kis geget is megengedtem magamnak, hogy direkt alulkomponáltam a képet. Egyszerűen fantasztikus. Tudtátok, hogy a művészek sosem bénáznak? A fotósok csak lenyomják a gombot és zseniális dolgokat csinálnak (csak nézzétek meg Vancsó Zoli egyik fotóját a wiw-en az van alatta, „véletlenül exponáltam” : )) (nem cikizem, tényleg, nagyon bírom!)
Én meg teljes koncentrációval és direkt kicsit rosszul exponáltam, csak hogy reflektáljak a mai emberek vizuális torzulására, a turisták spontaneitására és laikusságára, miközben zseniálisan vicces és nagyon jó „véletlen” fotókat csinálnak és rengeteg rosszat is, de amit szerettek volna az rajta van, az érzést hazaviszik a képen de csak maguknak és ez pont elég. Én meg hogy elkaptam a feelinget. Micsoda művész, micsoda művész, őőőrület, gyerekek, ez őőőőrület!.

Egyébként a második óra végére tényleg elkezdett tetszeni a fotó, a hibájával együtt és nem elkeseredettségből a krva busz és a fejtetőmet égető nap miatt. Elkezdtem egyszercsak azt gondolni, hogyha megcsinálnám helyesen (az meg mit jelent? És ki mondja meg?) nem tetszene. Mert ez így jó a spontaneitásával együtt, és akkor végre csomóminden, ami gúzsba köt egyébként és amitől kicsit távolabb szeretnék kerülni, hogy számba vehessem őket (mármint úgy értem megszámolni, nem orálisan), egy pillanatra felállt mellőlem és tovaszállt és hirtelen nagyon könnyű lett minden. Hogy ér hibázni, itt ér, így ér. Szerintem csinálok egy ilyen sorozatot Londonról, hmm lehet, hogy nem is tudok másmilyet?: )) Milyen jó lenne kicsit tapasztaltabb fotósnak lenni, vagy fotósnak lenni, és biztosnak lenni abban, hogy direkt van a hiba. Talán azt fogom be kontrolládának, hogy megpróbálom megcsinálni utána helyesen is, vagy legalábbis leírom, hogy mit bénáztam el direkt és mit véletlenül.
Egyébként érdekes volt és gyönyörű (és csak most kapcsolt oda az agyam), hogy Rinko Kawauchi képein is volt valami nagyon ilyen, azt hiszem pont az vágott mellbe, a teljes kontroll alatt lévő, mégis nagyon szárnyaló érzések. Például az csomó képén megvolt, hogy a képszéllel nem volt párhuzamos, ami épp az lehetett volna, hanem kicsit kimozdult, és ettől annyira gyönyörű volt, mert az arány amennyire megmozdult a kép a keretekhez képest, nagyon finom de mégis erőteljes mozdulatként volt jelen, ami nyilvánvalóan nem hiba volt, vagy spontaneitás, de szerintem , az első ilyen képén még az volt, csak utána rájött. Gyönyörűségesek. Egyébként vetítés volt, láttam tőle vagy 150 képet, mindet kb 5mp-ig, tudjátok pont annyi ideig, amíg beleég a fejedbe, és volt alatt valami zene, ami szintén nagyon passzolt az egészhez. Valahogy az egész egyébként egy fotósorozat volt, a nagyszüleiről és a nagyapja haláláról, meg a családról, de közben meg persze, az összes különálló képként is működöt. Azokon a képeken valahogy minden a helyén volt, teljesen mindegy volt, mennyire volt rajtuk kócosság, minden egyes mozzanat ott volt, ahol lennie kellett, szerintem.
Szabadon és teljes rendben.
Hát remélem, lehet találni róla valamit a neten, mégiscsak japán vagy mi.: )

Ezek voltak a lépcsőn, aztán elindultam szépen és mászkáltam még kicsit a városban, találtam kismillió éttermet és nagyon hiányzott a Sasa és a csütörtök esti vacsik. Pedig még csak egy hete jöttem el. De aztán haza jöttem, kisebb kerülővel, mert kétszer rossz irányba szálltam két különböző tömegközlekedési eszközön, vagyis London bácsi nem akart hazaengedni. Igaz ami igaz, tényleg jól mulattunk aznap. Aztán itthon jól megettem a zöldséges birkát (brrrrr) amit a töröknél vettem véletlenül. Nem szomorkodtam tovább, hanem gyorsan este lett és már lehetett is aludni, miután megnéztem Az utolsó szamuráj-t, kicsit sírdogáltam még azon, hogy Tom Cruise-t nem fogja a golyó és hogy a szamuráj főnököt játszó keleti vonásokkal rendelkező férfiember mennyire gyönyörű (ma úgy tűnik ez a kedvenc szavam) volt kívül és belül egyaránt és hogy meghalt, de milyen szépen.

Aztán reggel lett, és gondoltam elmegyek uszodába, mert nagyon vágyom a vízre, de másképp alakult kicsit. Szobatársam javaslatára elvándoroltunk a Primark nevű helyre, ahol vásároltam pólókat és ő is. A lényeg a lényeg, hogy megérte.
Aztán ittunk még ott egy kávét másik lakótársam (Éva) javaslatára. A kávézó rettentően hangulatos kis helyen volt, Hackney egyik mellékutcáján, ahonnan figyelemmel követhettük a főutca forgalmát, viszont jól beszorult a kipufogószag, illetve a fejünk felett száguldott el valami vonat és a buszoknak is ott volt valami fordulója, úgyhogy rá sem kellett volna gyújtanom a kávéhoz. Jó volt, mintha a régi népstadionnál lévő buszpályaudvar közepén nyitott volna valaki egy hangulatos kis helyet.
Aztán már majdnem sínen voltam az uszihoz, mikor még haza kellett szaladnom, mert itthon hagytam az úszósapkámat. Ha már itthon voltam magamhoz vettem némi Hello Kitty-s fétis tárgyat esernyő formájában meg váltani való pénzt és irány a város.
Az Oxford Street-en miután összevesztem egy olasz pénzváltó bódéssal, mert elképesztő alacsony árat mondott, találtam egy helyet ahol természetesen magyar csaj dolgozott, ott már rendben ment minden. Aztán bementem egy O2 boltba és vettem sim kártyát egy indiai sráctól, vagyis már van angol telefonszámom, ami azért jó, mert fel tudtok hívni és csak nektek kerül pénzbe.: )
De még nem tudtok felhívni, mert, a török srác a telefonboltban nem tudta kikódolni a telefonomat, mert nem volt hozzá szoftverje. Egyébként én is tudok majd hazatelefonálni, ha végre beüzemelem, és azt hiszem az még így is jobban megéri majd. (majd otthon megadjátok: ))), csak viccelek, hééé csak viccelek)
Aztán még sétáltam kicsit az Oxford Street-en, mert már késő lett és lecsúsztam az úszásról ,egyébként meg végre esett az eső, ebből is látszik, hogy vége a színjátéknak, végre elkezdte az öregúr megmutatni az igazi arcát és én hálás vagyok neki
Aztán betévedtem a Topshop nevű boltba. Boltba, mit boltozok itt, egy komplexumba, három vagy négy szinttel plusz kávézó. És annyira tele volt, mint a Mango leárazáskor. Nagyon-nagyon tele. Minden szint.
El sem merem képzelni, mi történik itt akkor, mikor kikerül a kirakatba a SALES tábla, szerintem akkor emberek halnak bele itt a vásárlásba. Elképesztő volt. Rettentő nagy kupi is volt egyébként. Csomó cucc lent a földön, meg a cipőknél minden szanaszét. Bár az az igazság, hogy megértem a vezetőséget, nem lehet több embert felvenni, nem férnének el a vásárlóktól, de tényleg. Aztán, miután végigjártam az összes szintet és megfogdostam legalább ötven különböző tárgyat (mert mindent meg kell tapogatni) ez egyébként kb. fél órámba telt, gyorsan hazajöttem.
És most befejezem, mert megyünk valahova néhány lakótársammal és még csinibe is kell vágnom magam. Jó leszek, na….:)
Puszik sokféle sokfelé.

Holnap rakok fel még képeket, mert azért tegnap meg tegnap előtt csináltam egy csomót, és most néztem végig és rájöttem hogy van koncepcióm: ). De most legyen itt az ominózus…
hmmm.lehet, hogy mégiscsak visszamegyek és megvárom azt a buszt….:)