2007 június 4.

Ma gondoltam elmesélem nektek, hogy mi volt velem ma délben.
Elmesélem.

Ma délben itthon voltam betegállományban.
Anya javaslatára meleg levest kortyolgattam.

Miso-levest, amit zacskóból csináltam, abból a zacskóból, amit Wakako hozott ajándékba Japóból, mikor legutóbb itt járt, mert tudja, hogy szeretem (a levest).

Aztán mikor ezt észrevettem, meglepődtem, hogy micsoda kis életnek tűnne ez itt messziről.
Miso-leves, meg japán barátosné, meg ház, meg London.

Pedig csak beteg voltam, meleg leves kellett,
ezt meg a szekrényben találtam
a soktésztás kínai mellett...ehhez is csak forróvíz kell.

gondoltam elmondom, hogy milyen izgi-furcsa is persze meg jó is,
de közben meg csak ez van itt...
de nem tudtam hogyan...


Hogy:
Mikor Londonban beteg vagyok, mindig Miso-levest kortyolgatok,
mert az oly jó az egészségnek
és még a szívet is melegséggel tölti el,
mert japán barátnőmre gondolhatok közben,
aki oly távol él innen,
mégis mily közel van egymáshoz gondolkozásunk struktúrája.
Míly figyelemre méltó is,
és egyben felemelő érzés,
és mennyire menő is mindeközben,
hogy itt ebben a sokak számára álomvilágként létező nagyvárosban
még enyhe köhögéssel járó gyengélkedésem napjai is
íly színvonalon telnek.

vagy:
Ma betegség miatt meleg levest ebédletem itthon.
Japán zacskós miso-levest Wakakótól.
Semmi különös csak egy másik leves egy másik városban.


Dehát az igazság a kettő között van persze,
mert az igazság az valahogy mindig beszorul a kettő közé.


"NNA, már megint megmondta...mikor hagyja már abba...hülye picsa"
és közben erősen felfelé néz, kis csettintés a nyelvvel ééés levegőkifújás..

vége a mai gyakorlatnak.