2008 április 20 -azoknak, akiket érdekel.

emlékszel, amikor arról írtam, hogy most olyan, mintha a hosszú mondat végén az ember egyszercsak elkezdené befelé szívi a levegőt, hogy folytatni tudja...

történt egy kis bibi.

nem tudom kifújni.
itt állok a tüdőm, a hasüregem, az arcom mind-mind telis tele levegővel.
itt állok és nem bírom kifújni.
nem jön ki egy hang sem a torkomon, csak tátogok.
ha becsukom a számat és nem erőlködöm, akkor ismét felfújódik az arcom.
és feszít.
az egész testem feszít.

és mindeközben egy folyosón állok.
kb 2 méterszéles, a falai kb 6 méter magasak.
fehérre van meszelve.
tudod az az érdesfehér,
ami nyáron a falusi házak oldalán világít a napsütésben.
nincs plafon, üveg van helyette.
felnézek és kék az ég.
nyárkék, felhők is vannak rajta.
van előttem egy ajtó.
egy nehéz, szép sötétre szineződött tölgy,
régi vaspántos ajtó.
az ajtó előtt nagy utazóládák vannak.
egymás hegyén-hátán, kicsit leborulva, kicsit összevissza.
sok.
eltorlaszolják a kijáratot.
tudom, hogy az ajtó a kertbe vezet.
a kertbe, amit jól ismerek.
tudom, hogy a kertben süt a nap és tavasz van.
tudom, hogy a kert végében van egy kapu.
a hátsó kertkapu, ami az erdőbe vezet.
az erdőben meg van egy ösvény.
ösvény, ami levezet a városba.
a városba, ami a tengernél van.

ki kell jutnom azon az ajtón.

és én mit választottam?
na mit?
nem, nem azt, hogy oldalra dobálom a ládákat,
és a lehető leggyorsabban szabaddá teszem a kijáratot.
nem.
én azt választottam, hogy felnyitok egyenként minden utazóládát.
megnézem, hogy mi van bennük.
és megjegyzem a tartalmukat.
és szépen a fal mellé teszem őket.
rendben.
most az egyszer.

csak közben beszorult a tüdőmbe a levegő.
ami nem olyan kellemes.
és meg is vagyok ijedve,
hogy mire végzek ezzel a dögrovással itt.
addigra elered az eső odakint.

de már elkezdtem.
két lehetőségem van.

az egyik:
hogy félbehagyom
és félredobálom a maradék ládákat
és kirohanok.
de ez nem megy.

mert az gondolom,
ha nem fejezem be ezt itt,
azt hiszem sem az esőnek
sem a napsütésnek nem fogok tudni úgy örülni.
és ha félredobálom őket, akkor kupleráj marad,
akkor nem volt értelme végigmenni a házon.

a másik:
hogy végigcsinálom,
hogy összeszorítom a fogam és végigcsinálom.
már nincs sok hátra.
pontosan tudom, hogy hány nap.
és lesz majd könnyebb is,
ha hozzászokom az új körülményekhez.

de közben meg félek, hogy
lehet, hogy esni fog az eső akkor már.
lehet, hogy hideg is lesz.
és lehet, hogy azt fogom gondolni akkor,
hogy teljesen felesleges volt.
hogy majd ülhetek egyedül,
itt a rendben,
amit nem is szeretek,
miközben kint zuhog az eső.
és egyébként is
sokkal könnyebben megtalálom a dolgokat a kuplerájban.

...
azt hiszem abba kell hagynom a pánikolást.
és tennem a dolgomat.
most éppen ládákat pakolok.

egyrészt tudom, hogy kint süt a nap.
látom.
nem vagyok vak.
ez jó.
másrészt itt van ez a halom cucc.
én termeltem.
idáig toltam.
tök jó.
nyilván nem véletlenül gyűjtöttem.
majd biztos lesznek olyan ládák is, amikben rend van már.
és nem kell az egészet kipakolni, csak arrébbhúzni.
és hamarabb kijutok mint gondolnám.

nyugodjak meg végre.
és
LÉLEGEZZ!
az segít.