2008 február 27-második bejegyzés

és nagyon
végtelenül nagyon
nagyon szeretnék látni
a budapesti tavaszból egy icipicit legalább,
mondjuk éppen most.
...
hát hülye vagyok én?
...
és amikor a másik felét gondolom ennek az egész dolognak,
mármint, hogy itt akarom hagyni a munkámat és az összes lehetőséget,
mikor pont most tanulnám meg azt a pluszt, amiért idejöttem,
akkor miért van ugyanígy értelme ennek a kérdésnek?

...
...
mert nem az érdekel, hogy 60 emberből benne vagyok a 6 kiemeltben,
előléptetéssel, esetleges kis team-mel kecsegtetve,
és nem az érdekel, hogy jövő héten Dubai-ba repülök,
és nem az érdekel, hogy a londoni project valóban mindjárt befejeződik, és ahogy a nagyfőnök mondta, az az én bébim is,
és nem az érdekel, hogy a világ egyik nagy belsőépítész cége nem akar elengedni.
nem ez érdekel legbelül, ezek csak elképesztően jól esnek és nagyon örülök nekik, végtelenül nagyon.
és perszehogy nagyon nehéz őket elengedni, mert rettentő szépen csillognak.

de az érdekel,
hogy úgy érzem cserbenhagyom azt, akitől nagyon sokat tanultam,
hogy eddig megtanultam itt, amit már nagyjából tudtam és most jön az izgi rész,
amit jó lenne még itt megnézni,
hogy kicsit közelebb legyek a befejezéshez, mint az elkezdéshez,
hogy ne érezzem azt, hogy így félbehagyok valamit.

és az is érdekel, hogy a project menedzsment ember azt mondja világpolgár vagy és rolling stone,
és az is érdekel, hogy a nagynagyfőnök a szemembe néz és azt mondja, hogy mint a munkáltatóm egyszerűen nem akar elengedni, de mint a barátom teljesen megérti, amit a szívem diktál.

és az is érdekel, hogy szeretek bemenni minden reggel az irodába és szeretem az embereket ott és Naomira és Adamre nézek és azt gondolom, nagyon fognak hiányozni.. napi nyolc órát...
és bármikor, amikor hátralököm a székem, hogy odaguruljak kérdezni valamit a Mejditől, mostanában összeugrik a szívem, hogy ennek mindjárt vége...
...