2006 május 3

Tegnap nem írtam, mert amikor lett volna rá lehetőségem akkor aludtam, majd bementem a városba este, mert az ügynökségnél (annál a nagyon híres modellügynökségnél, tudjátok, ahol Kate Moss is játszik és ami engem is felkarolt most, hogy építhessem a modellkarrieremet végre) fejtágítás volt. Odamentem nyolcra este és fél egykor már vége is volt az egésznek, tökre sajnáltam, hogy csak ilyen rövid ideig tartott, de végül is minden belefért.
Na, jó, az igazság persze kicsit máshogy hangzik, ez az utaztatós ügynökség, aminek a segítségével lakom, ahol lakom és tanulok, ahol tanulok (ezt nem is magyarázom most itt túl) És tényleg krva hosszú ideig tartott, nem számítottam rá, viszont cserébe hasznos volt, a’sszem, bár még semmit nem használtam belőle, de hamarosan.
Mindenfélét elmeséltek arról, hogy hogyan fúrd bele magad London bürokratikus, de jól működő és atombiztos rendszerébe, ahhoz, hogy munkát, pénzt, életet és szerelmet találj. Hmm, lehet, hogy ma hazudós napom van, szóval az első három igaz, az utolsó meg mindenkinek a saját biznisze persze. Ez volt este.
De mi volt előtte?
Reggel jól felkeltem, természetesen kb. egy órával később, mint terveztem, úgyhogy aztán végül negyed kilenc helyett sikerült fél tízre odaérnem. Azért aggódtam, ám. Az az igazság, hogy a metró is vacakolt valami miatt, mondjuk az meg mégnagyobb igazság, hogyha helikopterrel mentem volna, akkor sem értem volna oda időre. Láthatjátok, hogy a Londonban töltött hosszú-hosszú idő alatt semmit sem változtam.
Kitöltöttem a tesztet, ami mindenféle kérdésből állt. Gyakorlatilag félmondatokból, amiket ki kellett egészíteni. A kedvenc ételem….(húsleves, a fenének sem jutott eszembe, hogy sült kacsacomb párolt káposztával). Hétvégén……(alszom egy csomót). És még, hogy miért akarok nyelvet tanulni, meg mit várok Londontól, meg mit csinálnék ha otthon maradtam volna (hát dolgoznék, mi mást???), stb. stb.
Aztán a lány a recepción még beszélt hozzám egy kicsit én meg válaszoltam és már be is raktak az upper intermediate csoportba, ahogy azt Vilmadrága otthon már jól megjósolta, én meg itt örültem neki.
Felszaladtam a lépcsőn és aztán hoppsz már ott is voltam az órámon. Tanárom Ben nevű fiatal srác, egész jól beszél angolul.: )

A csoport tegnapi felállása a következő volt, rajtam kívül:
3 japán (két lány és egy srác)
1 koreai (fiú)
1 olasz (fiú, ő volt a párom tegnap az órán és szünetben meg kávéztunk is meg cigiztünk is meg csevegtünk is, egyébként alacsonyabb nálam egy fél fejjel és szemüveges és hasonlít arcra Ákosra is a Iaidoból)
1 magyar (fiú, de csak gondolom, még nem beszéltünk, Ben Tamas-nak hívja és valami miatt azt gondolom, hogy pécsi vagy környéki, de nem tudom miért, majd előbb utóbb kiderül, hogy igazam van-e. Amikor mindenkinek kérdést kellet feltenni az övé természetesen az volt, hogy melyik a kedvenc alkoholom és szeretek e kricsmizni, hát megnyugtattam hogy igen)

A csoport mai felállása pedig emígyen alakult:
3 japán (ey fiú és két lány, egy új lány volt, mert a másik lány aki divattervezőként szeretne híres lenni-onnan tudom, hogy volt ilyen beszélgetős topik és LV táskája is volt, meg össze nem illő cuccai, de nagyon kedves mosolya-szóval ő ma nem volt jelen)
1 koreai fiú (nagyon vicces srác, de tényleg)
1 olasz fiú (ugyanaz, neve Roberto, de ma elkésett és nem ő volt a párom, de azért szünetben hagyományt teremtettünk és újra kávé és a cigi)
1 francia fiú (hmmmmmmmmmmmmm…..nős, a’sszem és széééép: ), és az az akcentus, őőőrület: )), ő volt ma a párom és elképesztően sokat vihogtunk, bár tegnap Robertoval is, úgy tűnik ilyen ez a suli, nagyon viccesek a feladatok)
1 indonéziai lány (nagyon kedves és nagyon alacsony)
1 francia lány (a visszahúzódó fajtából, nem az a francia csajszi, mint Sophie a lakótársam)
1 magyar (nincs beszélgetés, és én örülök neki, de egyébként ő is jó fej, nevezzük ezentúl Tamásnak)

Beszélgetős feladatok vannak egyébként főleg, és a felmerülő nyelvtani dolgokat próbálja Ben egyengetni. Kettes vagy hármas csoportokban dolgozunk.
A mai „nagyfeladat” a következő volt:
Kaptunk egy „börtönalaprajzot”, meg egy térképet és az volt a játék, hogy ki kell tervelni, hogy hogyan szökünk ki a börtönből, nagyon vicces volt de tényleg, elmesélem hogy hogyan voltak csoportok, és dióhéjban a sztorikat, mert nagyon érdekes szerintem:
1.csoport (ezek mi voltunk): Én, a francia srác, és a francia lány.
Sztori : Egy nagy kenyérben a látogatási idő alatt becsempésznek nekünk egy fegyvert, az udvari tornagyakorlatok végén a francia srác elkapja az egyik őrt, betúszolja a cellába, ruhát cserél vele és megkötözi, elveszi a kulcsait, aztán eljön értünk (a MI hősünk :), „Micsoda megmentő, micsoda megmentő!” ) Aztán a kapunál azt mondja, hogy átszállít bennünket egy másik börtönbe, és mikor kiérünk, hoppsz épp ott van a Magyar Nagykövetség (nem én találtam ki ezt, becsszó) ahova bemegyünk, mert beengednek mert EU vagyunk mindhárman Én csak a sztori elejét találtam ki a fegyvermegszerzésest és gondoltam, majd lepuffantjuk az őrt, de a francia barátunk nagyon humánus, hát nem engedte, mert minek is és aztán ő varázsolt nagykövetséget, micsoda gavallér, de előtte azért megkérdezte, hogy EU tagok vagyunk-e, de csak azért, hogy mindhármunkat beengedjenek.
2.csoport: Roberto, a koreai srác, a japán csaj, meg a japán srác
Sztori: Hát nem értettem pontosan, hogy mivan, mert nehéz a koreai angol, de azt hiszem az egész börtönt felrobbantották, mindenkit lelőttek, a japán csaj fedezte őket és miközben ők felpattantak a vonatra és azzal menekültek, a japán csaj még mindenkit halomra lőtt, aztán bepattant az autójába és elszáguldott. Azért itt felmerült a kérdés, hogy a japán csaj végül is hogyan menekül majd meg, hogy őt ott hátrahagyják, lehet hogy esetleg nem éli túl, de erre a koreai srác valahogy nagyon viccesen azt válaszolta, hogy már megtette amit megtehetett.
3.csoport: Tamás, az indonéz csaj, meg a japán srác
Sztori: Börtönön kívül élőbarátaik felkelést csinálnak a börtön ellen, ahova mindenki börötn egyenruhában megy, aztán közben berobbantják a cellájuk falát és azon keresztül elmenekülnek, belevegyülnek a tömegbe és már el is menekültek.

Az érdekes szerintem az, hogy tökre lehet látni, hogy bár csoportokban dolgoztunk mégis mindegyik sztori köthető az épp hatalmon lévő falkavezérhez.
1.Kicsit olyan tündérmesés, franciás, és hősös.
2.Akciós, japános-koreais, videojátékos és szerintem nagyon vicces volt
3. Magyaros, lázadozós, felkelős, rövidrevágós.

Na ez volt ma a nagy tanulság.

Látom közben átcsúsztam a mai napra, de a menet egyébként ugyanaz volt mindkét napon eddig.
Suli után tegnap elindultam a városba azzal a feltett szándékkal, hogy most aztán körülnézek és jó turista leszek és végre beleharapok Londonba. De nem sikerült.
Nem tetszik nekem ez a város. Legalábbis ahogy kinéz. Kívülről annyira, de annyira unalmas. Természetesen még alig láttam valamit, de nem bűvöl el. Egyrészt baromi vicces, mert voltam már itt 12 évvel ezelőtt kb. két hétig és úgy emlékeztem, hogy minden valahogy magasabb, meg nyüzsgőbb, meg felfoghatatlanabb. Mint ahogy akkor az is volt, legalábbis bennem belül.
De most, most rettentően unalmasnak látom (mármint kívülről, a vizuális ingereket értem). Vagy krva hosszú, monumentális és valami furcsa nyomasztó, de közben meg mégis, fenségesnek szánt táá-táá-táá ritmusú épületek terülnek el egész hosszan, (pl: Natural History Museum és az új része is pont ilyen csak üvegből, vagy a Parlament ) vagy ha nem ez van, hanem lakóépületek, akkor sok kicsi ugyanolyan sorakozik egymás mellett, de valahogy ugyanebben a ritmusban. Unalmas, na. (oké, természetesen tudom, hogy ez Anglia és volt némi sejtésem az építészetükről)
Ha meg nem épületek vannak, akkor meg elképesztő nagy parkok, hooosszan-hooosszan.
Oké, azt látom, hogy logikus, meg azt is hogy jól működik, meg azt is, hogy nagy, meg tudom, hogy ez ilyen, de egy hétvére biztosan nem Londont választanám.
Valahogy az egész olyan, mint valami kicsit tömzsi, keménykalapos angol öregúr, halszálkás öltönyben, mellénnyel és zsebórával, keményített galléros ingben, egy csésze teával, egy aki a háborúról mesél nagyon érdekes történeteket, csak elképesztően lassan és közben mindig elalszik a füles fotelében, aminek a háttámlájára csipketerítő van terítve és a falakon meg rózsaszín virágos megfakult, elöregedett selyemtapéta figyel, csomó képpel, meg koszfoltokkal.
Én meg ott ülök és próbálom kérdezgetni, de az istennek nem válaszol az öreg, csak felpislog, az ősz szemöldöke alól aztán újra beszundít és néha kicsöppen egy kis nyál a csíkos anyagra.

Oké. Ezt érzem most, de nem adom fel, egyáltalán nem adom fel. Túl sok embert ismerek akik szeretik Londont és akiket én is szeretek és nem hiszem, hogy tévednek. Azt hiszem sokkal türelmesebbnek kell lennem és azt is hiszem, hogy ott a mélység alatt illetve az öreg ember álmában olyan dolgok vannak, amiktől dobok majd egy hátast, csak valahogy be kéne jutnom, de ami késik nem múlik, tudom.
Egyébként nem erőltetem nagyon, mert valami miatt azt gondolom, nem ez a helyes taktika. Meg egyenlőre még tényleg csak a történelmi belvárosba vitt a sorsom, éshát gondoltam gyorsan megpróbálom lenyomni a torkomon a turistarészt, hogy aztán ne legyen hiányérzetem.

De tegnap azért hazamenekültem a városból, lementem a Temze-partra, megnéztem a Parlamentet, meg a Big Ben-t, egyrészt a Big Ben kisebb lett: ), másrészt még így is monumentális és nyomasztó az egész, harmadrészt valahogy minden szürke és mocskos. Felküzdöttem magam a Westminster hídra, ahol megtámadott valami nő, aki kunyerált egy fontot a gyerekeknek és óvodafejlesztésre, de 20-at akart eredetileg, de mondtam neki, hogy az kicsit sok lesz, hékás, de megjelölt egy papírvirággal így elkerülte azt, hogy másodszor is nekem essen.
Ettem még ott álltamban egy elképesztően szar csirkés szendvicset (titokban pont ez az előítéletem van az angol konyháról), Messziről megnéztem a LondonEye-t, ami egy hatalmas biciklikerék kis buborékokkal, amikbe bele lehet ülni, és gyakorlatilag a messziről az is úgy néz ki mintha egy épp lebontott és kitakarított ipartelep közepére építették volna, csak húztak még köré néhány régi házat. Ott van mögötte az Aqvárium, ahova biztos jó lenne bemenni, de nyomasztanak ezek az arányok…áááááá, igyhát nem mentem át a hídon, hanem, gyorsan felültem a metróra és hazamenekültem.
De nehogy félreértsetek, nem voltam rosszkedvű csak valahogy azt hittem, tévedek amikor pont ezeket éreztem, amikor Londonra gondoltam és titokban azt hiszem még mindig inkább az előítéleteimmel küzdök, csakhát nem volt eddig semmi, ami nagyon kizökkenthetett volna (mármint az épített környezetben, a többi az szuper, de hát olvastátok)

A tegnapi tapasztalatok alapján gondoltam lassítok és mégsem próbálom megerőszakolni magam, és megpróbálom inkább máshogy.
A tervem a következő volt, a suli közel van a Hyde Parkhoz, szóval szépen fogom magam és suli után teljes nyugiban odamegyek leheverek a fűbe, olvasgatok kicsit egy kis LonelyPlanetet, nézek ki a fejemből és majd történik valami, mert egyébként gyönyörűen süt a nap, meg zöld a fű és virágoznak a fák és kék az ég, tehát minden okom megvan a boldogságra és a parkok itt Londonban mégiscsak erre valók.
A dolog egészen jól alakult. Elindultam az iskolából, gyalog. Gondoltam addig legalább hadd csöpögjön tudat alatt a csodaszép angol városkép, hadd szokja a szemem, hátha attól jobb lesz és csak a szememnek kell átállnia egy másik arányrendszerre.
Bementem egy újságoshoz vettem egy cicamagazint, amihez adtak egy könyvet is, úgy sejtem, hasonlóan könnyed olvasmány lesz, de legalább metrózás közben valami sztorit olvasok, ami jó a nyelv miatt és a LonelyPlanet akkor kerül majd csak elő, ha tényleg érdekel valami.
Csak engedjen már fel a görcsöm a megismerésre belül, mert akkor kinyílnak a kapuk, amik az öregember álmába vezetnek.
Aztán mentem és mentem és a Hyde Park nem lett közelebb, megnéztem a térképen és úgy láttam jófelé megyek, és mentem tovább. Aztán egyszercsak gondoltam egyet és épp akkor jött egy busz is, aminek nem néztem meg a számát, nem néztem meg hova megy csak felszálltam felmásztam a tetejére odaültem az első ablakhoz és akkor, egy egészen rövid pillanatig, éreztem valami elégedettség félét. És elindultunk, én tényleg azt hittem, hogy majd leszállok a Hyde Parknál, de köze nem volt hozzá a busznak. Üldögéltem és csak mentünk és a szemem meg próbálta szokni a látványt. Ugyanaz-ugyanaz-ugyanaz aztán kicsit más de abból sok, aztán másmilyen kicsit de sorozatban, aztán picit különböző, de egy kupacban vagy száz,.és így tovább és így tovább.
Aztán szépen kiértem Putneyba, ami pont a másik felén van a városnak (ez nyilván biztos túlzás, de majdnem), és éppúgy néz ki mint ahol lakom (ez is túlzás, de szerintem nem), de valahogy valami miatt nem tudom mégis elkezdett tetszeni egy lehelletnyit.
A vicc része az volt a dolognak, hogy nagy nyugalomban szépen bebuszoztam a buszgarázsba, ahol szépen beparkoltunk egy másik busz mellé, és volt ott még néhány másik is, én meg csak ültem és végre elkezdtem élvezni az utazást.
Aztán lementem, elbeszélgettünk kicsit a nagyon fekete buszsofőr bácsival, aki kedvesen érdeklődött a barátom és a telefonszámom után és azt is hitte még, hogy végigaludtam az utat, és aztán átpasszolt a szomszéd busznak, kicsit még nevetgéltek rajtam és már indultam is vissza.
Valahogy visszafelé sokkal rövidebbnek tűnt. Aztán metró és haza.
Itthon beszéltem anyával és apával, kitakarítottam a fürdőszobákat, mert a mi szobánk a hetes, és, nem mentem el ma a kis csoporttársakkal vacsizni, hanem helyett írtam megint egy regényt.
Viszont cserébe most mindenki itthon van, úgyhogy megpróbálok boltolni egy netkapcsolatot a szobánkba, aztán lesz nektek nemulass!!
Puszik ma is, csak a szokásos mennyiség, és mindig eggyel több.

Tamásnak üzenem, hogy megtaláltam az első lóversenyhez vezető nyomokat, azt hiszem ez volt az első jutalmam a türelmemért, jupiiiii!!!!